A Kollokvium első előadását, a Trauma Kink-et, a Giuvlipen független társulat, Románia első roma-feminista színháza hozta el Gyergyószentmiklósra. Nevüket a roma giuvli (nő) és a -pen (tömeg) szóelemekből legózták össze, és ezzel létrehozták saját szavukat a feminizmusra, bevallottan azzal a szándékkal, hogy a romani nyelvben pótolják a hiányzó kifejezést. Kiemelendő az is, hogy talán egész Kelet-Európa egyik egyedi színfoltja ez a társulat.
A Trauma Kink azzal is kitűnik, hogy lényegét tekitve egy lecture perfomance. A műfaj indulásakor alapvetően a tudományossággal való leszámolást jelentette, mégis oktató szándékkal jött létre. Bár ez a gondolatiság már az 1960-as években megszületett, az európai színházak csak az utóbbi pár évben vették elő, mint lehetséges kifejezésmódot. A Giuvlipen eszközei közül a monológ az, ami a személyességet leginkább képes közvetíteni; monológokat látunk-hallunk tehát, és a 2000-es évekbeli román slágerek átdolgozásai vágják arcunkba azt a tartalmat, amit a produkció a közönség elé tár. Nem tudok kitérni az elől, hogy engem, mint romániai színházlátogatót, pozitívan érint ez a fajta bátor kiállás. Erdélyi színpadra pedig… főleg egy olyan zárt közösségben előadni, mint Székelyföld, vagy szűkebben Gyergyó – nagy falat. Hogyan fogadunk be ilyen információkat? Hűen őrizzük hagyományainkat, majd bejön a liberális hozzáállás és nesze. Tudunk-e erdélyiként nyitottak lenni szexualitást érintő témákra? Na de ne szaladjunk előre, mert még a spoilerezésnél sem tartunk.
Van nekünk egy olyan istenadta mentalitásunk, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik. A Giuvlipen pedig bátran kiáll a színpadra és a szemünkbe tolja a ki nem mondott valóságot. Értem itt az LMBTQ+ reprezentációt, transzfóbiát, nemi erőszakot, mentális betegségeket (depresszió, szorongás, pánikroham, öngyilkosság), a Covid hatására megjelenő erőteljes germofóbiát. Ezekről mi nem beszélünk, sőt, kerüljük. Missziójuk, hogy aktivizmusukkal, művészekként a performansz lehetőségeivel próbáljanak edukálni, figyelmet felhívni. Szükségünk is van erre, és nem tudom elégszer hangsúlyozni: rettentően pozitív kezdeményezés, akkor is, ha megosztó a nézők számára. A magam részéről egy ártatlan irigységet is éreztem az előadás alatt, hogy mennyi erő és magabiztosság kell ahhoz, hogy egy teljes terem előtt kimondjunk ilyen dolgokat, hiszen legtöbbször egy ember előtt sem vállaljuk fel magunkat.
Az előadást hosszú bevezetés nyitja a beleegyezés fogalmáról. Mégis mi a beleegyezés? Mikor lehet ténylegesen szexuális aktust létrehozni, hogyha a ki nem mondott nem is nem? Az előadásban többször is elhangzik, hogy a traumák mindenkinél másként mutatkoznak, néha már kinkbe is átfordulhat, de a legfőbb szempont, hogy senkit nem ítélhetünk el egy veszélyes helyzetben adott reakcióiért. A kink és fétis nem szégyen. A szexualitás bőséges „eszköztárát” is megismerhetjük. Az előadók be is vállalják a fájdalmat a színpadon, ha például a BDSM kerül terítékre. A színészek monológjai traumákról, törésekről, sebzésről és sebzettségéről beszélnek, az a pillanat azonban, amikor a lemeztelenített színész valódi fájdalmat él át, a nézőtéren is igazi (gyomrot, torkokat elszorító) megdöbbenést vált ki. A zenék és a vetítés által sikerült valamennyire oldani a belső feszültséget – az enyémet biztosan.
Hogyha a kink miatt jönnétek, előfordulhat, hogy traumával távoztok – ez már az előadást követő beszélgetésen hangzik el. Nem a szexre megyünk. A társulat célja sem egy softporn létrehozása. Tény, hogy látunk szeduktív jeleneteket. Mégis a mélységekre fókuszál az előadó és a néző is. Legalábbis ez lenne a cél. Igen, megtéveszthet a cím. Szükségünk van egy kellő befogadóképességre, ha nem akarunk végig megbotránkozva ülni a székben. Más kérdés, hogy mennyire sikerül egy ennyire érzékeny térmakört színrevinni. Szerintem, ismétlen: szerintem, a misszió jó, a kivitelezés kevésbé. Egyszerre túl sok és túl kevés. Mégis, ha valaki átment hasonló helyzeteken, érzelmileg tökéletesen rá tud kapcsolódni. Talál benne megértést, triggert, reprezentációt. Súlyos téma annak, aki megélt bármit is ezekből, de egyszer mindenképp megéri megtapasztalni. És ha csak egy perc erejéig is megérintett valamilyen formában, én azt mondom, megérte beülni az előadásra, megérte a Giuvlipen bátorsága.
Kedves mindenki! Merjetek nemet mondani. Ha érzékeny vagy erre, akkor is állj fel és menj ki bátran. Safe space, de védd magad. A trauma nem játék, a színház az. Én bízom abban, hogy ilyen társulatok képesek nézőpontot változtatni.
NEM. NEM. NEM.
Varga Csenge
2023. október 19.