A Kollokvium nyitónapján másodikként az Antigoné – be szép dolog puhára esni című szerzői előadást tekinthettük meg Romano Nikolić rendezésében, az Újvidéki Színház társulatának előadásában.

A darab hangulatát egy egyszerű konyhabelső, illetve a színpad előterét borító földtömeg – sírhely, talán kert – egymásmellettisége határozza meg. Félhomály. Puskaropogás. Jobb oldalt egy utánfutó, benne holttest. A halott feláll, kisétál, de a helyére máris másikat fektet egy egyenruhás férfi. Ehhez hasonló, abszurdnak ható helyzetekkel van tele az előadás. Hétköznapi szerelmi epizódok, futballozó gyermekek, aztán népi ruhában technora táncoló félmeztelen férfiak, vagy fagyasztóban felejtett színészek váltogatják egymást a színen – állandóságot csak a hétköznapi monotóniát kifejező kávéfőzés teremt a színpadon.

Az újvidéki előadás egy teljesen új értelmezésben vette elő az Antigoné-történetet. A rendező amiatt érezte aktuálisnak a témát, mert, a dél-szláv háborúnak rengeteg olyan áldozata volt, akiktől nem tudtak elbúcsúzni szeretteik, temetetlenül maradtak. Romano Nikolić szerzői előadása szinte semmit nem tartott meg az eredeti szövegből. A jelenetek és a szereplők párhuzamba állíthatóak a Szophoklészi történettel és szereplőivel, noha neveik nem hangzanak el a színpadon. Így csak azon nézők számára lesz teljesen érthető a cselekmény, akik pontos ismeretekkel rendelkeznek a dráma világáról és viszonyrendszereiről. A jelenbe átemelt ókori görög történet egyes alapvető mozzanatait azonban teljesen kibontatlanul hagyta az előadás. Miért háborúznak a testvérek? Az absztrakt Hatalom színpadi tényezőjén túl kicsoda Kreón? Milyen hatalom az, ami a mai világban ilyen nyíltan élet és halál ura? Ez a hatalom milyen törvény alapján tagadja meg Polüneikésztől a végtisztességet? Miért és milyen formában kívánja ezután Antigoné halálát? – Mintha a rendező azt feltételezné, hogy mindezekre elég magyarázatként szolgál az eredeti mű és annak ismerete, ez azonban nem segíti az előadás értelmezését, inkább új kérdéseket nyit meg a néző előtt.

Romano Nikolic koncepciójában az eddig el nem mondott történetekre helyezi a hangsúlyt és a maguk töredékességében, töröttségében mutatja be az egyes szereplők belső világát. Euridiké karaktere például a drámában alig jelenik meg, de a színpadi feldolgozásban az epizódszerep megkapja saját hangját egy bántalmazó kapcsolatban élő, felsőosztálybeli édesanyaként. Ugyancsak a szophoklészi alapok továbbgondolása a Kreón és Haimón közötti, érzelmi zsaroló apa-fia kapcsolat. A kórus szerepét egy gumicsizmát viselő, idős hölgy viszi tovább, aki az előadás alatt árvácskákat ültet és gondoz; ezek a testvér- és polgárháborúban elhunytakat jelképezik: a vérrel öntözött föld termékenyebb, ahol sok virág van, ott lehet, holttesteket rejt a föld. Az előadás hátteret rajzol a drámában már halott testvérpárnak, Eteoklésznak és Polüneikésznek is. Egyszerre látjuk őket gyermekként játszani és felnőttként elesni az egymás elleni harcban. A közöttük lévő vetélkedés illetve a mély testvéri szeretet ambivalenciája érint meg akkor is, amikor gyerekként focilabdával dekáznak, de akkor is, amikor felnőtt alteregóik a holttestek mellett beszélgetnek a háborúban.

Érezni lehet a produkción, hogy a társulat egy nagyon izgalmas, kortárs alkotói folyamatban vett részt. A színészek erős jelenlétet igénylő feladatokat kaptak, a közönségtalálkozón elhangzott: intim helyzetekben történő interjúkkal dolgoztak, a dráma jeleneteiből kiinduló improvizációk alakították a szöveget. Kétségkívül bátor, már-már vakmerő egy mindenki által ismert mítoszhoz ennyire szabadon hozzányúlni.

Simon Júlia Annamária