Második nap. Első előadás. Elfoglaljuk helyeinket. Eszembe jut, hogy egy kávét megihattam volna, de már mindegy. Amint ezen gondolkodom, a figyelmem a színpadra réved. Légüres sötétség. Keresem a díszletet, de nem találom. Ahogy fészkelődve várom, hogy a reflektor fényei átívelődjenek a már megszokott helyükre, érzékelem, hogy nem magunk vagyunk. Hunyorogni kezdek s látom kirajzolódni az emberi sziluetteket a homályban – a színészek végig ott voltak velünk, mozdulatlanul, elbújva. Ahhoz, hogy a tudatom ne kerüljön konfliktusba az érzéseimmel, megrázom magam. Mindenesetre megjegyzem, hogy érdekes. Sokáig nem tart az önkontrol, amit magamon gyakorolni vélek. Az előadás elkezdődik, a sötét sziluettek alakot öltenek, zihálva sírnak, majd üvöltenek. Egyre jobban szövi be a teret ez a fojtogató, keserves, artikulálatlan szenvedés. Olyan hosszan tart, hogy már viszketek. Én is üvölteni akarok, ordítani velük. A hangom erőszakosan ki akar jönni belőlem. Csatlakozni mindehhez az őrült, erős híváshoz. Önkontrol. Megint gyakorolnom kell, de egy nevetés azért csak kicsúszik, hogy feloldja bennem ezt a tébolyt.

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézet harmadéves, végzős színművész hallgatói elhozták nekünk nemrég bemutatott vizsgamunkájukat, Gemza Péter koreográfus-rendező, egyetemi docens rendezésében, New Genesis címmel. A cím angolul new – új, genesis – genezis, utóbbi görög szó a Biblia első könyve: a kezdet, az emberi élet eredetéről szóló híradást jelképezi, az emberi civilizáció fejlődését írja le.

Már a címadásból fakadóan is bujkál bennem a kíváncsiság, hiszen ez egy olyan téma, ami nemzedékeket foglalkoztat. Főleg ma, „túl” egy világjárványon, a klímaszorongással, túlnépesedéssel, gazdasági válságokkal, ideológiai vitákkal, technológiai sprintfutással, a kapitalista világ túltermelésével (éppen csak kiemelve párat) égető közelségbe kerül: mi lesz a holnappal? A kortárs színháznak, művészetnek számomra itt van kiemelkedő szerepe, létjogosultsága.

Engem magával ragadott a darab zeneiségében is felsejlő ősi, rituális motívum, egységes jelmez, test és érzet központisága, az, ahogy a 15 ember, fiatalok, nők és férfiak az érzéseiket és az erőt, ami bennük van, használják a színpadon. Laikusan azt gondolnánk, hogy színészként főként a hangjukkal, gesztusaikkal tanulnak meg az egyetemen játszani. Mi történik akkor, amikor színészt egy számára ingoványosabb világba tereljük? Táncba hívjuk és elvesszük saját, megszokott eszköztárát? A mozgásszínház talán nem mindenki számára hívogató vagy éppen jól ismert műfaj. Ezek a produkciók a mozgás, a zene és a tér jelértékű látványkompozíciójából teremtik meg sajátos világukat. A nézőben asszociációk, érzések, hangulatok és gondolatok áramlását idézik elő.

Jelen esetben hogyan hat ránk ez a félelmekkel, szorongással, válságokkal tarkított világ, amiben egyébként élünk? Főként, ha ezt a színpadon viszontlátjuk s akaratlanul (vagy éppen akarva) arcon csap bennünket.

Az egész előadásban számomra a teljesítmény kapta a fő figyelmet, lehengerlő élményt nyújtott az, ahogy a színészek a testüket használták. Valóban színészeket látok vagy táncosokat? Kell-e különválasztani, skatulyázni mindent? Egy egyénekből álló, de egységként működő csapat lehet-e egyszerre mindkettő? Ez a két képzet vitatkozott bennem végig. Mindemellett az előadás lelket megpróbáló részeiben akadt némi hiányérzetem. Úgy éreztem magam, mint egy rögbijátékos anyukája, aki a pálya szélén szurkol s kiabálja, hogy - Hajrá! Csináljátok, felejtsétek el a konvenciókat, legyetek szabadok és bátrak! Biztosan azért is éreztem, mert az én anyukám mindig ezt mondta nekem: „Kicsit nem lehet bátornak lenni.” Ezt kívánom én is a New Genesis alkotói csapatának. Merjen, csinálja, alkosson! 

Radó Lilien