A Kollokvium második napján, a nap második előadásaként a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Barabás Árpád rendezte Leenane szépe című darabját láthatták a fesztivál látogatói. 

A 4 Tony-díjat is bezsebelő színdarabot a népszerű filmrendező, Martin McDonagh vetette papírra mindössze 7 nap alatt még 1996-ban, rövid időn belül színpadra is állították Írországban és szinte azonnal világhírűvé vált. Magyarországon először 1997-ben a Vígszínház dolgozta fel, és azóta a legtöbb színházban megfordult – vagy az eredeti cím magyar fordításában, vagy a kicsit (az eredeti szövegre) célzóbb Piszkavas címmel. A Leenane szépe egy trilógia első darabja, laza összefüggésben követik a Koponya Connemarában, majd a Vaknyugat. A történetben Mag és Maureen toxikus anya-lánya kapcsolata bontakozik ki, amely a kölcsönösen undok, kárörvendő viselkedésből táplálkozik. Mag és Maureen, anya és lánya egy eldugott írországi városkában élik egymás létezését megkeserítő életüket. Egy nap nem várt, régi ismerősök zavarják meg a “nyugodt gyűlölködésben” élő nők állóvizét. Megjelenik a remény az őszinte szerelemre és a lehetőség a szabadulásra az érzelmi zsaroláson alapuló viszonyból. Létfontosságú üzenetek, és levelek váltják egymást, ám a történet végül kettős tragédiába torkollik. 

A színpadkép  minimalista: mindenből éppen annyi van jelen, amennyivel megoldhatók a jelenetek.  Ennek érdekében Barabás Árpád 24 oldalt ki is húzott a drámából. A díszlet egy sarkainál megnyitott, áttetsző mennyezetű kocka, ajtó- és ablaknyílások jelzik: egy házban vagyunk. Domináns látványelem a falak rikító sárga színe, amit csak az ajtó- és ablakkeretek egyszerű feketéje tör meg. A rendező és a díszlettervező – aki egyben a Patót alakító színész, Szűcs-Olcsváry Gellért – a közönségtalálkozó során megosztott pár érdekes információt. Sokan – így én is – rögtön az irigységre, “sárgaházra” (bolondokházára) asszociáltunk, de volt akinek a (darabban amúgy sokszor felhánytorgatott) vizelet, vagy epe képzete jött le. A rendező arról beszélt, hogy a sárga-fekete színkombináció a természetben a veszélyre figyelmezteti az élőlényeket, amolyan „vigyázz velem, életveszélyes is lehetek” jelzést küld a többiek számára. A teret kissé korlátozottan, szögletes pályán járják be a színészek, említette még a minimalista díszlet kapcsán a rendező.  A jelmezek is sárga-fekete színkombinációt hordoznak, az adott karakterre szabva – az elrajzolt, groteszk sminkkel együtt nekem az Addams Family-filmek durvasága ugrott be. A Maget  alakító színésznő – Fincziski Andrea – ősz parókája, mogorva öregasszonynak sminkelt arca, rozoga járása, az igencsak szembetűnő égésnyom a kezén, sárgás fogprotézise – amely sokat adott a karakternek, de néhol veszélybe sodorta a szöveg érthetőségét (ezen sokat rontott a tér akusztikája is) – megfelelően megjelenítette a zsémbes, hipochonder és a magánytól rettegő vénasszonyt. Érdekes, meghatározó elem a Maureen – Albert Orsolya– karakterén megjelenő féloldalas smink: kevésbé teszi vonzóvá a karaktert, így a címben szereplő Leenane szépe kifejezés kétértelművé válik. A két férfi közötti alapvető habitusbéli különbség a kinézetükön is erőteljesen megjelenik. A fiatal Ray karaktere – Wagner Áron –  kissé habókos, előrejelezhetetlen dühkitörései, rocker-motoros szerkója jól érzékelteti a figura pszichéjét. Testvére Pato, az érzékeny, kedves, elfogadó úriember – jelmeze is hűen tükrözi ezt a benyomást. Az előadásban az időjárásra reflektáló szövegek – és a mennyezeten megjelenő vetítések – megalapozzák a jelenet hangulatát, és tovább fokozzák azt, emiatt az időjárásra gondolhatunk szó szerint, vagy a történések, helyzetek elvontabb metaforájaként is.

Az anya-lánya kapcsolatot a verbális és fizikai bántalmazásokon kívül a távolság, az erőteljes színészi jelenlét és a jelenetet segítő mély csöndek is aláhúzzák. Egy-egy apró másodpercig felszínre tör a szeretet is közöttük, de azon nyomban vége is szakad ennek, és újra az undok, kötözködő, kárörvendő szavak, tettek töltik ki a két ember közti érzelmi teret. Gyönyörű megjelenítése ez a társas magánynak, és annak, hogy hiába ki nem állhatják egymást, anya és lánya nem tud egymás nélkül élni. 

A darabban a „sötétség” mellett jelentős komikus fonal is feltűnik, amin nem csodálkozunk, ha elolvassuk a műfaji ismertetőt, vagy ha meghalljuk Martin McDonagh nevét. A monotonitás és az ismétlés ad egy keretet az egésznek így, ha beülünk az előadásra, már az elején sejthetjük a végkimenetelét a darabnak. 

Vajon a mai világban észre tudjuk-e venni a nem éppen egészséges kötődéseinket, még mielőtt pusztítóvá, kórossá fordulnak ezek? Mennyire van jelen egy családi körben az érzelmi zsarolás és irányítás-mániás viselkedés? És ha rájövünk ezekre, vajon meg tudunk szabadulni tőlük, vagy ugyanúgy járunk, mint Mag és Maureen: magunkra maradva, hintaszékből kibillentve? Nos, mindenki maga döntse el… de én a jövőben boldogan ülnék a hintaszékem biztonságában.

Jézsó Melissza