Milyen feladat ez kérem! Írni egy olyan előadás élményről, melyben se győzni, se veszíteni nem tudok. Sőt, a versenyből ki se szállhatok. Mantrázom magamban, hogy nincs presszió, nem lényeges, hogy a gyergyóiak vendégszeretetét élvezem napok óta. Hétköznapiságában, megfoghatóságában, belülről nézni és ezzel együtt látni ahogy dolgoznak, játszanak, csinálják a dolgukat. Úgy, hogy közben semmi könnyűt nem dobott a gép nekik. (Itt szeretném megjegyezni: Nagyon vagányak!) A fesztivál díszlete egy úttalan utakká túrt város, az Öntöde gyárépületében túlélő színház, a Gyergyóalfalvi Művelődési ház. Helyszínről helyszínre utazunk. A fesztivál olyan, akár egy karaván. Ahogy melegszik az idő körülöttünk, párhuzamosan vetjük le saját rétegeinket is. Akkor jövök rá, hogy elkezdtem azonosulni velük. Keresem a motivációjukat, erősségüket, gyengeségüket. Milyen színházat is csinálnak ők? Ők, akik úgy működnek, sejtszinten, akár egy család.

Füst Milán Boldogtalanok című drámáját hozta színre a Figura Stúdió Színház társulata, Albu István rendezésében. Az eredeti drámát Füst Milán 1914-ben írta. Az akkor 26 éves író a "Két leány egy legény" című bűnügyi hírben közölt történet alapján írja meg a négy felvonásból álló drámát. A Boldogtalanok sötétsége, nyomasztó, fojtogató világa, szerelmi sokszögek, viszonyok, az emberi erkölcs útvesztőjébe vezet be minket. Érződik, hogy ez az előadás nem csak stílusában más, mint amilyen elvárással érkezem. A nagyszínpadi stúdióelőadásra belépve vetítővászon, kameraállványok fogadnak, a játéktérben egy rombusz alakú asztal:  minimalista látvány, amiből száműzték a színeket. Egy fekete-fehér filmbe csöppenünk. Forogni kezd a szemem előtt, de nem engedem magam megtéveszteni, mert közben a színpadon a színészek már játszanak. Együtt, egymásban, a kamerákkal. Színpadi játék és vetített kép  párhuzamos világa vezet végig minket az előadáson. Piszkálja a fantáziámat, hogy egy másik valóságban főszereplőnk Húber Vilmos, gyártásvezető, Moșu Norbert-László alakításában – vajon épp ezen a filmen dolgozik, ami a szemünk előtt történik, épp csak egy párhuzamos világban? Mielőtt a téridő-kontinuumban elvesztem volna, rájöttem: képtelen vagyok egyszerre a filmre és az élő játékra is figyelni. A FOMO, a lemaradástól való rettegés magával ragad és nem enged. Választanom kell, a színpadi jelenlét pedig ismét igazolja önmagát. De vajon milyen szerepe van itt a kameráknak?

Erről a közönségtalálkozón mesél bővebben a rendező, Albu István, a darab választásáról, próbafolyamatáról, nehézségeiről. Akkor nyer értelmet számomra az előadás igazán. A Figura Boldogtalanok-ja a Covid19 járvány alatt született és állt össze. Egy olyan időszakban, amikor szigorú szabályok korlátoztak minden érintkezést, így az alkotóit is. A kamerára vett színház, az érzések közvetíthetősége kapcsán válik igazán izgalmassá a 20. század elején írt darab mai értelmezése. A kamerák kereszttüzében zajló  történet végül tragédiába torkollik, Húber Vilmos feloldozás nélkül marad. És jó lenne írni itt a darab főbb szereplőiről: Nemesváraljai Gyarmaky Róza (D. Gulácsi Zsuzsanna), Víg Vilma  (Sosovicza Anna), Özvegy Húberné (Tamás Boglár), Rózsi (Szilágyi Míra), Sirma Ferenc (Kolozsi Borsos Gábor) sorsáról. Külön-külön is megérdemelnék, de nem tudok, mert Vilmos élete, jelleme foglalkoztat továbbra is. Képtelen vagyok elengedni. De tulajdonképpen nem is akarom. Olyan élesen hasít belém általa a lélek nyomorúsága, hogy csak arra tudok gondolni: vajon ő, Vilmos, ennek a szerelmi sokszögnek a gyártásvezetője mit csinálna, ha kívülről látná önmagát? Mondjuk a saját filmjében... 

Radó Lilien