Külön érdekessége az idei Kollokviumnak, hogy évtizedek után a „gyergyói” fesztivál új helyszíneken is megvalósul, mivel éppen újítják a Figura Stúdió Színház épületét. Így érkeztünk meg a második állomásra, Székelyudvarhelyre, ahol egy busz lerobbanása és beindulása után a Temesvári Állami Német Színház előadásában Georg Büchner Leonce és Léna című darabját láthattuk Niky Wolcz rendezésében.

Éjszakai klubban túlfestett arccal, eklektikus jelmezben ugráló, vagy Baywatchosként fóliából életeket mentő karakterek karikatúraszerű, melankolikus szerelmi története kelt életre a színpadon. A létértelmezés és a filozófiai kérdések között megbújó szóvicc- és geg-halmaz, az üdébb, frissebb környezet, a kortárs pörgős zene a 21. századhoz közelebb hozta az egyébként a 19. században játszódó történetet. Tematikailag felmerült például az államberendezkedés kérdése, a szerelem, a hatalom szerepe, illetve önmagunk felfedezésének szerepe, vagy hogy miként kell viselkednünk, ha boldog életet szeretnénk. Az előadásban a végleges szövegváltozat mellé bekerült egy korábbi változat pár mondata is, így nézőként kaptunk egy plusz poénokban gazdag 1. jelenetet.

Leonce (Richard Hladik), a Popo királyság hercegének (igen, jól gondoljátok, tényleg a fenékről kapta a birodalom a nevét) élete leginkább a semmittevésről, a halál gondolatáról, a lustaságról és az unalomról szól. Míg egy nap a kicsit őrült, de tekintélyes, a nép előtt dadogó király apja, Péter (Boris Gaza) megelégeli ezt, és érdekházasságba taszítja a fiút egy másik fejedelemségből, a Pipiből (vizelet…) származó Léna (Isa Berger) hercegnővel. A királylány már régóta vágyik a házasságra, de nem éppen erre a „szerelemre” gondolt, így Léna és a kormányzónő (Oana Vidoni) megszöknek.

A felelősség ijesztő terhe elől menekülő herceg és legkedvesebb barátja Valerio (Harald Weisz) is hasonlóképpen tesz. Valamilyen csoda folyamán mindannyian Olaszországban kötnek ki, sőt még ugyanazon városban is, szóval elkerülhetetlen lesz a „véletlen” találkozás. A szerelmesek egymásra találnak, de mivel odahaza már megtörtént az „eljegyzés”, ennek következtében a fiatalok egy cselhez folyamodnak: bábként, maszkban állnak a király elé és így tesznek szerelmükről fogadalmat. A babahatást a közben lejátszott felhúzás, és a mozdulatokat kísérő hanghatások csak jobban alátámasztották.

Mondhatnánk, hogy Leonce és Léna boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ám amikor kiderül, hogy a sors elől futva, de mégis egyenesen annak két karjába rohantak, a király örömében nekik adja a királyságot, és elvonul rendbe tenni a gondolatait (ami, hát… nagyon ráfért már). A fiatalok ambivalens érzéseket táplálnak a birodalommal kapcsolatban. Övék lett a királyság, amit azon nyomban megreformálnak, minden hasznos dolgot kivesznek belőle, és így lesz az ő birodalmuk a semmittevés királysága.

A színpad közepén egy közepes nagyságú dobozt láthatunk LED világításokkal körül fogva (látványtervező: Helmut Stürmer). A doboz közepén hatalmas vászon található, ahol az előadás folyamán érdekesebbnél érdekesebb vetítések jelennek meg, képzőművészeti remekek, mesemotívumok, videófelvételek, árnyjátékok, szövegek, tájak teszik sokkal mozgalmasabbá az előadást. A doboz tetején egy lelógó hófehér gömb (hajaz a diszkógömbre is) a Holdként mutatja a napszakot. Az előadás után az alkotók megosztották velünk, hogy a doboz egy buborékot jelenít meg, ahol a tehetős réteg elzárkózik a többi társadalmi rétegtől. Ez az elkülönülés, az alkotók szerint, a mai világban ismét egyre jobban kirajzolódik, hatalmas különbségek jelennek meg az emberek életstílusai között. (Büchner a 19. században az arisztokrácia szatírájaként írta meg a drámát). A minimalista díszletet csak az érdekből hűséges szolgák, inasok, elnökök által behozott kellékek egészítik ki. Például az addig menyasszonyi ruhatartóként alkalmazott állványt Léna seperc alatt ketrecként használja – ezzel kifejezve tehetetlenségét, és egyet nem értését a házassággal.

A szereplők hatalmas fehér placcsal az arcukon, vörös almácskákkal, szemhéjukon fekete festékkel jelenítik meg a kor jellegzetes sminkjét,  elmozdulva mégis a karikatúra felé. A jelmezek erősen eklektikusak, figyelemre méltóan vegyítik a büchner-i és mai korok és divatok jellegzetes elemeit. 

A színészi játékra a közönségtalálkozón is elmondottak érvényesek: a Sztanyiszlavszkij és Brecht színházára jellemző módszereket vegyítik, így egyszerre tudja a néző és a színész beleélni magát, de mégis egy tisztes távolságot tartani az adott jelenettől. Az emelkedett szöveg és a modernebb környezet ellentétben állt egymással, nem mindennapi hatást kelt, de nekem mégsem volt rossz érzésem ezzel kapcsolatban. A közönségbeszélgetésen tömérdek mennyiségű érdekes információt tudtunk meg a próbafolyamatról, ami sok mindent megmagyarázott az előadással kapcsolatban is. Rám pozitív hatást tett az a megszólalás, miszerint az alkotók sok időt töltöttek a kisebb karakterek kidolgozásával is, így ők is látszódtak, de nem vették el a hangsúlyt a főbb szereplőkről. Ilyen volt számomra Rareș Hontzu ceremónia-, tánc- és udvarmester karaktere. 

Azt is megtudtuk, hogy a színészek külön-külön próbáltak, különböző világokat hoztak létre, és amikor ezek végül találkoztak, jelentős kontraszt látszódott – ez a módszer  jobban kiemelte, hogy a karakterek különböző családokból, környezetből származnak. A rendhagyó próbafolyamat alatt több kettős-hármas szereposztás is volt egy-egy figurára, így kevesebb idő volt kibontani őket. Mivel sokszor váltották egymást a színészek akár a felvonások között is, ennek következtében nehezebb volt a karakterek kidolgozása, árnyalása, de az alkotók figyeltek arra, hogy minden szereplő magját/sajátosságát megtalálják és kiemeljék.

Mindig is érdekelt, hogy a sors elől tudunk-e menekülni, vagy a saját tudatlanságunkkal nyugtatjuk magukat, hogy igen, ezt is magam akarata szerint vittem véghez. Azt mondják, hogy életünk során csak olyan emberekkel találkozunk, akik valami pluszt tesznek hozzá a személyiségünkhöz. Remélem, Leonce és Léna megtalálták egymásban az élet értelmét. És bízom benne, hogy mindenki megtalálja azt az embert, akinek az arcát szívesen viselné a következő életében. 

Jézsó Melissza