Érdekelt ez az előadás. Tényleg. Senki sem mondhatja, hogy nem csupa jóindulattal és kíváncsisággal ültem be a nézőtérre. Imádom Mozart zenéjét, olvastam Peter Schaeffer 1979-ben bemutatott drámáját, Milos Forman azonos című filmjét pedig először öt éves koromban láttam és azóta rengetegszer újranéztem. Nem hasonlítgatok semmit semmihez, de ha választani kéne, otthon nézem-e meg századszorra a filmet vagy elmegyek erre az  előadásra…

Szerintem a válasz egyértelmű.

Éktelen visítás. Egy púderes arcú, rúzsos nő parókában sivít a színpadon. Hosszan, jó hosszan, miközben színésztársai számomra hasonlóan elviselhetetlen módon adnak ki különböző hangokat vagy szavakat rikkantgatnak. 

Főszereplőnk a vesztesek nyugalmával, kezében a szöveggel és egy üveg bizonytalan színű lével lép elénk. Barokk kort idéző kosztümöt visel és arról beszél, hogy szeretne véget vetni az életének, mert ő Wolfgang Amadeus Mozart gyilkosa. Nem igazán sikerül meghatnia. Sokkal érdekesebb a felfelé kandikáló, kis copf a feje búbján, mint az, amiről beszél.

Egy piros ruhás hölgy finoman jelzi nekünk, hogy jelenet-váltás következik. Sőt! Tájékoztató jellegű feladatába még egy kis humort is csempész, ugyanis a történet valójában nem is Gyergyóban játszódik, hanem 1823-ban Bécsben.

Az egész előadás telis tele van ilyen fajta bejelentésekkel, kiszólásokkal és időről időre kilóg a néző-tájékoztató lóláb. A dramaturgi munkát Verebes Ernőnek köszönhetjük, akinek a nevét egyébként nemes egyszerűséggel lefelejtették a színlapról. Meg is értem miért. A dramaturgok nem is csinálnak semmit. Egy dramaturg nincs is színpadon, nem is tud rendezni, még csak nem is drámaíró. Teljesen felesleges…

Egy újabb leleményesség. Salieri, aki két perccel ezelőtt vallotta be, hogy megmérgezte Mozartot és aki épp véget készül vetni életének, egy halálfej-mintás pohárból iszik. De nem hal meg. Hirtelen a “jövő szellemeinek” titulált közönséggel kezd interaktálni és kifejti, hogyan fogja őt elfelejteni az utókor. 

Ez különben a rendezői koncepció egyik fontos eleme volt, mint később megtudtam. Ugyanis az előadás, a színészek elmondása szerint azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy vajon az idő, a jövő nemzedéke kit emel majd piedesztálra, kiből lesz halála után ünnepelt művész és kit felejtenek el örökre, tűnik el nyomtalanul. Én azonban tudatlan néző a közönségtalálkozó előtt ültem be az előadásra és nem utána, nem tudtam, hogy ennél a résznél igazán oda kellene figyelnem.

A Salierit játszó Balog József rengeteget beszél, amit vagy hallok és értek, vagy nem, attól függően, hogy a másik öt színész énekel-e, vagy épp hallgat. Elmondja, milyen korban vagyunk, hogyan került ő a bécsi udvarhoz, mit csinál Mozart, mit csinált Mozart kiskorában, mit fog csinálni Mozart, ő maga mit csinál és mit szeretne csinálni. Mire a végére ér már nagyon unom.

Az ötödik jelenetben feltűnik Mozart Gulyás Hermann Sándor alakításában. Salieri beharangozója után már nagyon kíváncsi volt rá mindenki. Azonban címszereplőnktől túlnyomórészt csak vulgáris poénokat hallhatunk. Jó lenne, ha ellensúlyként találnánk benne valami karizmát, szellemességet. Ha megéreznénk, micsoda éteri zenék szerzőjét látjuk magunk előtt. Nem kell túlzásba esni és Mozartot felmagasztalni, de hogy minimálisan együtt tudjak vele érezni mikor a darab végén meghal, ahhoz nekem ennél többre lenne szükségem. 

A két legfontosabb karakter közti viszony, a Salieri és Mozart közti rivalizálás vagy feszültség sem bontakozik ki semmilyen formában. Még Salieri belső vívódásai, belső küzdelmei sem jutnak el hozzánk, ahogyan azt a színlap ígéri.

Valamiféle érzelem fogalmazódik meg a színpadon. Az előadás feléhez közeledünk, amikor a Constanze-t játszó Sebők Maja színpadra lép és több jeleneten keresztül nem lehet nem őt nézni. Hol teljesen elérzékenyülten, a szomorúságtól áthatva remeg hangja, hol pedig, akár egy színpadi báb, hirtelen visszazuhan abba az elrajzolt játékmódba, ami az előadásban végig jellemzi a szereplőket és amely számomra tökéletesen fejezi ki a darabbéli Constanze kiszolgáltatott helyzetét. 

A színésznő azonban a második felvonás első jelenetének végén gyakorlatilag eltűnik az előadásból, és onnantól kezdve már nem foglalkozik vele senki…

Az előadás tetőpontján Mozart azt kiáltja: “Nézzenek magukra!” Mire feltűnik a színpadon egy tükör, amibe a színészek bele is néznek, egészen hosszan, amíg Gulyás Hermann Sándor egy lufit tartva, akár egy Hamlet-karikatúra nagy monológot intéz a közönséghez a muzsika szépségéről, amit sajnos eddig az előadásban még nem hallottunk semmilyen formában. A léggömb egy néző kezébe kerül, Mozartunk tovább áradozik, majd visszaveszi magához lufiját és szabadon engedi. A lufi szánalmasan koppan az alacsony mennyezeten. 

Jól ismert, édes dallam csendül fel. Aztán gyorsan el is hallgat. Én meg nem tudom eldönteni, hogy a vissza-vissza térő énekes betétek után inkább egy pillanatnyi csendre vágyok, vagy hallgatható zenére. A közönségtalálkozón a színészek elmondták, hogy Tapasztó Ernő egy olyan Amadeust kívánt létrehozni, amely mellőzi a grandiózus zenei betéteket és úgy foglalkozik a zenével, hogy nem használja azt. Kérdés, hogy Mozart halhatatlanságáról lehet-e a zenéje nélkül beszélni.

Az utolsó jelenetben mintha a rendező meggondolná magát, különböző dallamokkal árasztja el a színháztermet. Mozart Requiem-jétől borzongás fut végig a közönség soraiban, de még mielőtt a zene bármiféle érzelmet is kiválthatna, gyorsan le is halkítják és csak aláfestőként hallgatjuk tovább. Később ráúszik a The Doors együttes The End című száma. Mindez keveredik egy buborékfújó gép folytonos zúgásával és a már megszokott, monoton információközléssel, Salieritől. A közönség egy része nevetgél, ásít vagy buborékot pukkangat. Egy újabb visítás, és a darab véget ér.

Az előadás után néhány iskolás lány arról beszélget a színház mosdójában, hogy mennyivel jobb volt ez az előadás, mint bármilyen Mozart-opera, amit a szüleik nézettek meg velük. Nem tudom miféle operába vitték azokat a szegény lányokat, de az biztos, hogy én inkább mennék a szülőkkel. Nem alkotok véleményt a látottakról, csupán leírtam, amire az előadás közben gondoltam. Ha bárki ezen kívül még részletesebben szeretné megismerni érzéseimet az előadással kapcsolatban, nézze meg milyen arcot vágok a közönségtalálkozón és mindent érteni fog.

Baltay Róza Rebeka