Forgószínpad és rock: ez a székelyudvarhelyi Kollokvium harmadik előadása. Jean Genet Cselédek című drámáját a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház Német Tagozata mutatta be. Egy modern klasszikusnak számító darabot sikerült úgy felrázni, ahogy én sosem vártam volna. Horváth Hunor (Hunor von Horváth) rendező minden lehetséges módot megtalált arra, hogy a fiatalokhoz közelebb hozza a  darabot.

A színpadon víz, két hétköznapian öltözött férfi (és ez annyira hétköznapi, hogy farmer- hoodie kombinációra gondolunk), háttérben vetítve a szereplők arca, ami a színpadon történik. Ettől kicsit megijedtem, mert egyre több olyan előadást láthatunk, ahol a kamera élőben kíséri az előadást. És… eddig nem mindenkinek sikerült ezt teljesen megvalósítani. Ennek fontosságára viszont visszatérek később. 

Hol is tartottunk? Ja, igen! Színpadkép, értetlenkedő közönség, nem történik semmi, majd egyszer megszólal egy női hang: Jean Genet (Ana Tiepac) a nézőtérről feláll és a színpadig vezető úton bevezet Genet életébe. Ő játssza az írót, aki igazából a darabban láthatatlan, de a rendező elmondása szerint ez a karakter köti össze a nézőket a színpaddal és vice versa. És miért egy nő játssza a férfi írót? Genet már a drámájában kéri, hogy a női szerepeket férfiak játsszák, ez 1947-ben forradalmi utasításnak számított. Horváth Hunor pedig ma is úgy dönt, hogy ez lehet forradalmi, így a férfi szerepet is egyértelműen nőnek adja. Pár mondatban, románul indít „Genet”, majd belevág a németbe, énekelget, közben eltűnnek a férfiak a színpadról és nőkén térnek vissza.

Na de mire is való a kamera? És a víz, amiben cipők és egyéb kellékek úszkálnak? Sőt, néha a színészek! A kamera a mi esetünkben a tükör, a víz szintén a tükröződésre utal, viszont nem épült be annyira szervesen, ahogy az alkotók szerették volna. Sok kérdést hagyott maga után, legalábbis gyakran nem értettem, hogy mi a konkrét jelentősége. Annyira jól működött a vetítés, hogy kérdésem sem volt azzal kapcsolatban, hogy mi a szerepe. Tükör, tükör, tükör. 

Már Genet korában is formabontó és vérlázító volt a női ruhában, a nőket megtestesítő férfi színészek, pedig egyáltalán nem akartak nőket imitálni. A szebeni előadás nem fordult ez paródiába, ráadásul olyan erős volt a színpadi jelenlét, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ők nem színésznők. A közönségtalálkozón elhangzott az is, hogy ezzel a szereposztással is meg lehet fogni a fiatalokat úgy, hogy közben nem provokál, de mégis valid. Mindenkit foglalkoztat a gender téma, de nem ennek a kérdésnek a kibontása volt a fő cél. Viszont szabad értelmezést is nyerhet vele bárki. Nyitott marad a kérdés és a válasz is. Itt muszáj kiemelnem a Madame (Daniel Bucher) alakítását. Egy szakállas férfiról beszélünk, aki egyáltalán nem akarta megjátszani a nőt, mégis annyira sikerült neki valami domináns feminin jelenlétet teremteni, hogy egy idő után már a szakáll sem tűnt fel.

Mint már említettem, a Cselédek egy elég klasszikus, de formabontó dráma is egyben. Megmutatja az arisztokraták, a tehetősebb réteg valódi arcát, önimádatát, kiváltságosságukat,  megkérdőjelezve az erkölcsöt, az erkölcsi rendet. Egy igazságtalan világ ez, amelyben a gyűlölet és a szeretet éles pengéken táncol. Játékos, de éles. 

Beszéljünk egy kicsit a forgószínpadról is. Egyik felén víz és tükör, másik felén? A Raklap együttes. És hogy ennek mégis mi köze a darabhoz? Nem tudom. Ha fordul a színpad, a néző tudja, hogy következik a rock koncert. Mert igen, ez is szerves része az előadásnak. Úgy ráz ki a megszokott menetből, mintha áramra kötétnek. Énekelnek a cselédek, énekel a Madame, és nem is akármit! A Barbie Girl átalakul egy maszkulin, lassúbb rock verzióba, olyan mély férfihangon, hogy abszurditása már szórakoztató. Nézőként bepillantást nyerünk két külön dimenzióba, két külön hangulatba, dilemmába, hogy előadásra jöttünk, vagy koncerte. Nem értem, hogy de mégis sikerült valamiféle szürreális szimbiózist teremteni ezzel. A nézőpont változik, értetlenkedés tűnik fel, majd a megnyugvás, hogy jól van ez így.

Számomra teljesen új élményt nyújtott az is, hogy részese lehettem egy olyan előadásnak, amiből semmit sem értek. Mármint nyelvileg. Sem beszélni, sem megérteni nem tudom a német nyelvet. Fura úgy nézni valamit, hogy közben olvasni kell a feliratot, arról nem is beszélve, amikor vagy két percig behalt a feliratozás. A legjobb mégis az volt, hogy egy idő után már vitt magával a játék és nem feltétlenül kellett kitörnöm a nyakam ahhoz, hogy élvezni tudjam. Ez köszönhető az erős színészi jelenlétnek és az okosan kigondolt rendezésnek. Biztosan még hosszú ideig fogok emlékezni erre az előadásra. Ilyet még sosem láttam. Genet-t idézve „a színház nem más, mint a kudarc művészete”. A szebeni Német Tagozat viszont elmondhatja magáról, hogy ez nem volt kudarc, csak művészet.

Varga Csenge