Madarak. Az előadás nyitóképének erős víziója (díszlettervező: Maria Kalabić, jelmeztervező: Tatjana Radišić) visszaröpít, vagy épp előre, valahová időben és térben. Fülledtség, por és túlélés egy posztapokaliptikus, háborús övezetben. Egy átvészelni vágyó vagy épp menekülő horda, kiknek masszája egybeolvad a szürkeséggel, amibe takaróznak: szürke anyagokba burkolózott emberi alakokat látunk, akik elfedik arcukat, fejüket, cipelik az egy táskába beleszuszakolt életüket. Fáznak, vagy csak védik magukat a portól, a széltől és mindentől, ami a háborúval és a sivatag kietlenségével jár? Talán mindez egyszerre. Közel-Kelet jut eszembe, igyekszem elnyomni magamban a gondolataim, de nem megy. Hirtelen arra eszmélek, hogy számon kérem magam, amiért rossz érzés fog el, hogy egy előadás legelején én a jegyemet babrálva az izraeli-palesztin konfliktussal vagyok elfoglalva. 

A horda hosszú létrákból épít világot és énekelve keresi a helyét a térben. Mintha egy posztapokaliptikus antik görög tragédia keveredne a Nyomorultak musical világával, de a kép egységes és érthető. Aztán képvágás, egy pillanat alatt máshol vagyunk: újraértelmezett Godot-keresés, két, az apokalipszisből kiszakadt, de a tömegjelenetben is résztvevő, keménykalapos bohóc előadásában. Emberségkeresés, a morál szükségességének a megkérdőjelezése hajtja a két clown-t, Godot és színház, cél és új tér keresése és egy új identitás az, amiben érdemes lehet reménykedni, vallják ők. Talán az előadásnak ez a legkiemelkedőbb gondolata számomra, félretéve a politikát és társadalomkritikát, vagyis hogy az ember képes arra, hogy – bármilyen közel is érzi magát a végtelen semmihez, a halálhoz és kiábránduláshoz – valami kapaszkodót találjon. Ha nincs más, akkor abba kapaszkodik, ami épp maradt neki, önmaga kinevetésébe. 

A nép menekül a háború dehumanizáló kegyetlenségétől és egy másik, nonhumán közeget választ ki magának: madár akar lenni, eltávolodva a földtől. Ezt az átalakulást kísérhetjük végig nézőkként. Azoban az új faj kialakulása, a demokrácia, a vallás és mindennemű társadalmi rendszer tagadása újabb agressziót szül. A horda átalakul, jelmezét más rendszerbe tekeri magára, a nyúló anyag pedig engedelmeskedik, s mint valami szürke bőrréteg, új alakot ölt, idomul a viselőjéhez, legyen az magát sasnak vagy papagájnak, esetleg kolibrinek képzelő figura. A madárlétet vizuálisan egy-két kiegészítő jelzi csupán: tollakból összebarkácsolt, különböző színű fejdíszeket viselnek a szereplők, ki-ki a maga madárfaja szerint. A „mintha”-madár lét kedves bugyutasággal jár együtt, az új identitáskeresésben pedig fel-felsejlik az ősember állapot letagadhatatlan ösztöni energiája. 

Az állattá válás már a színházban jól ismert folyamata itt a jelmez másképp viselésében, illetve az impozáns fejdíszek és csuklóvédők, sminkek expressziójában csúcsosodik. Ehhez csatlakozik a színészek madárszerű, szaggatott mozgásrendszere, amely száműzi a naturalizmust és inkább egy rajzfilmes karakterábrázolás felé vezeti a néző képzeletét. A madárkarakterek ennek ellenére óhatatlanul emberiek maradnak, a vérre menő játék hevében észre sem véve, hogy ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint korábban, csupán a közeg változott meg. 

Az előadás több nyelven szólal meg: a disztópiától az abszurdon keresztül eljut egy egészen komikus, önmagát leleplező, a színház értelmét fejtegető bohózatig, majd egy teljes musical fináléval zárul, LED-ekkel, tánccal, lip sync énekkel, a musical műfajának összes, pár percbe belesűríthető eszközét vonultatva fel a szemünk elé. Provokáció a javából, „ízlés dolga”, mondják, mondom.

Lokodi Anna-Aletta