Sokan vannak, akik megunták az emberek természetét, elegük lett a véget nem érő háborúkból, egy új életre vágynak. Egy tökéletes világról álmodnak, ahol béke van, ahol mindenki egyenlő. De lehetséges ez? Létrehozható a tökéletes világ? Ezzel a kérdéssel foglalkozik Arisztophanész, athéni komédiaköltő Madarak című darabja, amely a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásában napjainkban is feszegeti az említett kérdéseket. 

A Kokan Mladenović által rendezett előadás a mai kornak megfelelően gondolja újra Arisztophanész művét, minden korosztály számára élvezhető módon mutatja be, azonban megtartja az eredeti mű struktúráját, témáját pedig a mai emberek számára értelmezhető módon adja át, ezáltal is bebizonyítva, hogy a mű időtlen. Ez az örökérvényűség megnyilvánul a jelmezben: minden szereplő ugyanolyan sötét overallt visel, mely nem köthető semelyik korhoz; de megnyilvánul a zenei betétekben is, hiszen minden színész legalább egyszer rappel az előadásban. Az előadás nyitánya, ezzel ellentétben, egy hosszú, régies, vallási balladára emlékeztető énekre épül.

A szöveg modern nyelvezetű, azonban a rendező megtartott egyetlen szövegrészletet az eredeti Arisztophanész-darabból, Athéné szövegéből, amit szóról szóra beleépített az előadásba. Ezt a szövegrészletet Lőrincz Rita adja elő „Ti bizonytalan életűek, hulló falevélre hasonlító emberi nem, gyarló sáralkat, tehetetlen, erőtlen árnyak, nyomorúltak, a pusztulásba dalolva igyekeztek, mint az őrült, aki táncol napsütéses délutánon.”

Hangulatát tekintve, az előadás kreatív módon játszik a nézőkkel. Ha diagrammban kéne ábrázolni, egy szépen ívelt, fordított U betű rajzolódna ki. A nyitány erősen nyomasztó, posztapokaliptikus hangulatot ad, erre a melankolikus zene és szöveg is rájátszik. Ezáltal a néző biztosra veheti, hogy komoly hangvételű előadásra ült be. Ám ezt a gondolatot hamar elhessegeti a fejekből a két főszereplő megjelenése, ugyanis ettől a perctől az előadás teljesen elengedi a komoly hangvételt és a melankóliát, és átvált a néző szórakoztatására, zenével, madárszerű mozgással és rengeteg humorral. Ez tart egészen az előadás utolsó néhány percéig, ahol ismét erős váltás következik, visszatérve a melankolikus hangvételhez.

Az előadás két emberről szól, akik meg akarnak szabadulni az emberi élet borzalmaitól, ezért feladják emberi mivoltukat, madarakká válnak, és megalapítják a várost, Felhőkakukkvárat, amitől a tökéletes életet várják. Ez a város azoknak ad otthont, akik elmenekülnének az élet nehézségeitől, vagy akiket kitaszított a társadalom. 

Minden madár a társadalomból való kitaszítottság egy formáját testesíti meg, mint a Hippi madár, a Lázadó madár, vagy Banka, a transznemű madár. Később megjelennek az emberek, a társadalmi problémák megtestesítői, mint a minden hatalom politikusa, a minden vallás főpapja, vagy a minden pénz bankára. Ezt a két pólust állítja szembe az előadás. Az embereket és a madarakat, ezáltal pedig a szervezett társadalmat és az anarchikus életformát. Az előadás problematizálja a vallást, a politikát, a bankrendszert, a művészetet, egyszóval a társadalom összes alappillérét. Felületesen érinti ezeket a produkció, emiatt az az érzésem támad, hogy nem ad alternatívát, inkább csak megmutatja a problémákat, néha közhelyesen. Az előadás tényleg nem szűkölködik közhelyek terén, de valójában több, mint egy néző nyomasztására szánt görbe tükör. Amellett, hogy szembeállít a mindenkit érintő társadalmi problémákkal, segít kacagni saját nyomorunkon.

Az előadás nagyon közvetlen, rendszeresen interakcióba lép a nézővel, olykor meglepően provokatív módon. Azt érezzük, hogy nem is létezik a színházi negyedik fal színész és néző közt, ezt szó szerint ki is mondják a szereplők, mikor azon gondolkodnak, hogy nézi-e őket még bárki? Ez a megoldás azt közvetíti, hogy mindannyian együtt vagyunk benne a válságban. Együtt nevetünk, együtt énekelünk, és együtt osztozunk ezeken a közös problémákon. 

Kiengedtük a gőzt, de végül valóra válik az elvágyódó emberek álma? Tud működni Felhőkakukkvár? Létezik a tökéletes világ? Miután kiderül a mindenki számára egyértelmű válasz, az előadás felteszi azt a kérdést, melyet már az idők kezdete óta rendszeresen felteszünk magunknak, hogy „Mi az élet értelme?”. Hiszen ha nem létezhet az az idealizált élet, amelyre mind vágyunk, csak az elkerülhetetlen körforgás, akkor mi értelme van a létnek, a létezésnek? Ezzel együtt az előadás feltesz egy másik kérdést is, mégpedig azt, hogy „Mi a színház értelme?”. A Madarak vége ezzel a két nagy kérdéssel foglalkozik egyszerre. Aki ezekre választ vár egy előadás utolsó néhány percében, az csalódni fog. Akit pedig nem szórakoztat az előadás humora, az kellemetlen szájízzel hagyja majd el a nézőteret, viszont akinek üdítően hat, hogy ilyen fontos témák boncolgatása mellett a színészek saját tetteik létjogosultságát is megkérdőjelezik, és így nem hagyják egyedül a nézőket ilyen hatalmas kérdőjelek árnyékában, az egy rendkívül jó élménnyel gazdagodik az előadás megnézése után.

Székely Bence