Egy fiatal nő, aki Jean Genet-ként mutatkozik be, társadalmi beilleszkedésről és identitáskeresésről énekel (Ana Tiepac). Ő az előadás narrátora, férfi szerepben, de nőként van jelen, mellőzve a férfias viselkedés minden formáját. Aztán látunk két férfit is. Szinte észrevétlenül lépnek be a térbe, civil ruha van rajtuk, figyelik a nézőket, sminkelik magukat és lassan átalakulnak. Nem nővé, hanem nőket játszó férfiakként adnak majd elő egy kamera előtt. A felvevőkészülék sem egy egyszerű kamera, tükörként használva válik a játék és a képzelet terévé. Színházi játéktérré válik a virtuális kép is, egy új dimenziót, új látószögeket teremtve a néző számára a „színház a színházban” játékán keresztül. Claire és Solange, a két cseléd Madame-ot játszanak, az agresszor alakjában keresve szabadulást, új identitást, kontrollt és kontrollvesztést, felváltva (Benedict Haefner, Yannick Becker).

A színházi varázslat terében a cselédekből Madame lehet, a hierarchia és az elnyomás szerepjátékká válhat, az agresszió pedig a szexuális vágy felszabadító eszközévé. Ezt a mágiát erősíti a színpadi látvány is (díszlet: Golicza Előd, jelmez: Gábor Zsófia), amely mint egy külön érző entitás, reagál a színészi test térbeli jelenlétére, mozdulataira. A színpadi tér megduplázódik: egy körgyűrűben sekély víz terül el, mögötte boltíves szerkezetű forgószínpad, melynek félköríves elválasztó falán fehér gumiszalagok vannak kifesztíve. Erre vetül a kamera képe, amely hol szemből, hol felülről láttatja a szereplők játékát a vízben. Olyannak tűnik a tér, mint egy abszurd hangszer. A tükörfelület apró hullámai, melyeket a színészek mozgása kelt, kivetülnek a fehér szalag felületre, ami szintén folyamatos rezgést produkál: hömpölyög a tér, benne a testek, hallani a vizet, a német szöveg karcossága pedig hirtelen zenévé lesz. Aztán egyszer csak megfordul a szerkezet és a víz fölé siklik egy egész zenekar. Dübörög a punk-rock, a német rap és úgy tűnik, mintha az összes, szereplők által visszafojtott érzelem és düh a zene révén hatolna belénk, nézőkbe. 

Ezt csak fokozza a Madame megérkezése (Daniel Bucher), aki szintén a forgószínpad sodrásával kerül be a térbe. Drabális test, egy nőnek öltözött, nőt játszó férfi, kinek troll alakját figyelve hirtelen megértjük a két cseléd undorral teli félelmét. Hosszú bundát és műbőr kiskosztümöt visel, elegáns kalappal, magassarkúval, szipkával és női ékszerekkel, de a női ruhák csak még jobban felerősítik a figurában rejlő feszültséget, az alak durvaságát, agresszióját. „I’m a Barbie girl in a Barbie world”,énekli a Madame, miközben végigtrappol a nézőtéren, hangja karcos, rekedt, a rózsaszín popslágert pedig lassan átitatja a fojtogató cigarettafüst és száraz whiskey szaga. Érzem a mellkasomban a nyomást, egyre erősebb és erősebb, aztán az ismerős libabőr, mosolyogva émelygek. 

Kamera és újabb szerepjáték, a BDSM jelmezben botladozó magassarkús Solange-t nézem, az esendő alak ijedt tekintetétől elkap a szánalom, aztán Claire kecsességét bámulom. Az összkép fekete-fehér egy vörös folttal. Mondanám, hogy klasszikus felállás, de nem az. Ha kilépnek a víz köréből, ott a valóság. Valódi telefon, valódi csésze, de a villany leoltása mimetikus. Miért?, kérdem magamtól, de a válasz talán nem is annyira érdekel, csak sodródok tovább az előadással és figyelem a férfi test törékenységét. Aztán a zenekar újra tombol, a parókás, egyszerű overallt viselő figurák közül egy kiválik, ő az egyik énekes. Dinamikus punker bohóc, a lehető legsemlegesebb kinézettel, aki érzelmi indikátorként van jelen a színpadon. Aztán a nézőtéren is végig tarol, energiája faltól-falig beteríti az egész termet. Forog minden, beleremeg a víz is, tovább és tovább, aztán mély sötét. 

 Lokodi Anna-Aletta