A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának harmadik része.

Meglepően vegyes érzelmeim támadtak a pénteki előadások kapcsán. Délután egy minden elemében harsány, színes és hangos, kissé terjengős szöveggel bíró produkciót láttunk az Öntödében, majd egy fekete-fehér filmes melodráma hangulata elevenedett meg Gyergyóalfalu Művelődési Házában. Nehéz volt a váltás, egymást érték a produkciók és mindkettőt szünet nélkül játszották. Nem volt könnyű egyik világból a másikba csöppenni.

Az Aradi Kamaraszínház és a Szegedi Pinceszínház közös produkciója, a Tapasztó Ernő által rendezett Amadeus rendkívül hosszúnak tűnt sűrű történéseivel és tömény vizuális világával. Élénk színek, teátrális smink és jelmez, fehér falakra irányított neonszínű fények: ezek az elemek jellemezték az előadás látványvilágát mindenféle stílusú maszkkal és parókával. Azt gondolom azonban, hogy az Amadeus megragadt a vizuális eszközök felszínességén. Sajnos esetenként sem az előadás történéseit, sem pedig a szöveget nem értettem a nézőtéren. Az akusztika talán a vendégjátékjelleg miatt sérült nagyban, a színpadi cselekmények azonban sokszor nem passzoltak az elhangzó mondatokhoz. Az egyik jelenetben például „Mozartné” Constanze (Sebők Maja) és Salieri (Balog József) szinte aktust imitálnak a színpadon, majd Salieri arról beszél, hogy az együttlét valójában meg sem történt.  A Mozart-ot játszó Gulyás Hermann Sándor is gyakran került olyan helyzetbe, amelyben nem lehetett pontosan dekódolni az összefüggéseket. Ködös maradt a címszereplő és a császár (Varga Bálint) kapcsolata például: amíg a császár látszólag pártját fogja Mozartnak, a következő pillanatban a semmiből előtűnő gróf elgáncsolja a komponista operabemutatóját. Aztán a császár eltörli a betiltást kiváltó rendeletet, végül pedig egy narrátori gesztussal bejelentik, hogy a darabot mégis betiltották. Teljes káosz a történetvezetésben.

Az előadáson belüli kapcsolatok sem voltak tehát világosak, ahogy a történet vezetése sem. Motiváció nélküli és felesleges mozgások (Salieri toporgásai) és kellékhasználat (egy teljesen értelmetlenül színpadon lévő tükör) ismétlődtek. A színészi improvizáció pedig (ahogy a közönségtalálkozón megerősítést kaphattunk rá) a végletekig félresiklott, helyben kivágott és újragondolt szövegrészletek rontották a színházi élményt. A produkció kevésbé csiszolt koncepciója, azt gondolom, három nagy tévedést tartalmaz: Az egyik a zenehasználat:  a bejátszások összevisszasága és a végén becsúszó soul. Az operarészletek zenei bakijai, a társulat színészeinek képességeit meghaladó énekbetétek. Másrészt a dramaturgiai munka felszínessége, a rossz improvizáció, a vélhetőleg rosszul húzott szövegkönyv összevisszasága. Harmadrészt pedig a szemcsés, összemosódott jelek, a már-már értelmezhetetlen színpadi ellentmondások. Talán a Mozart házaspár alakítását tudnám kiemelni egyetlen pozitívumként.

Ehhez képest az Albu István által rendezett Boldogtalanok egy lassúbb léptékű előadás volt, amely koncentráltabb dramaturgiai munka (Keresztes Franciska) eredménye. A vendéglátó Figura Stúdió Színház előadása egy merőben más hangulatú produkció. Számomra elviselhetetlen kombinációnak bizonyult ennek a két darabnak az egymásutánisága.

Mindemellett talán azért is keletkezhetett bennem ez a negatív érzés, mert a Boldogtalanokkal már van egy személyes történetem, hiszen bemutatásának évében láttam Kisvárdán, majd tavaly novemberben Marosvásárhelyen is megnéztem. Füst Milán darabját és Albu István rendezését is nagyon férfiközpontúnak érzem: fiatal nőként nehezen tudok azonosulni ezzel a perspektívával, mert nem látom benne a női történeteket. Szerintem az előadásban nagyon egyszerű tények mutatják a hiányjeleket: például a férfikarakterek hosszú jelenetei, a betekintés a karakterek érzelmi világába (Sirma, Húber, Dr. Beck), a férfiak lélektanibb ábrázolása, ezzel szemben a női karakterek klisékből való felpítése (naiv lány, buta prosti, ravasz öregasszony, hisztis feleség).

Pozitív élményem volt azonban néhány játék kapcsán, mert úgy éreztem, hogy az előző előadásokhoz mérten sokat csiszolódott Húber (Moșu Norbert-László) és Dr. Beck (Dávid A. Péter) karaktere is, sőt az ő kapcsolatuk is érzékenyebben és finomabban ábrázoltnak tűnt, talán pont a színészi alakítás kiforrottsága miatt. A mostani előadást nézve sokkal inkább rá tudtam kapcsolódni a két férfi történetére, mint Húber bármelyik heteroszexuális kapcsolatára és ebben (de sajnos szerintem csak ebben) a kontextusban talán helyénvaló lehet a filmes forma is (a háttérben végig kivetítik a kamerával felvett jeleneteket.  Vilmos és a doktor szerelmi, vagy legalábbis érzelmileg szoros viszonya nagyon izgalmas kettős tükörből szemlélve, hiszen a két karakter kétféleképp éli meg kapcsolatát: van egy intimitásuk, amit csak maguk között élnek meg, és van egy tartózkodó baráti viszonyuk, amit a külvilág felé mutatnak. Így mondjuk egy közeliben mutatott érintés kaphat pluszjelentést a színpadon. A vetítés koncepciójától való idegenkedésem abból fakad, hogy ezen kívül nem látok jelentést mögötte, s számomra így egy jó látványötlet szintjén marad.

Összességében két nagyon megosztó előadást láttunk a harmadik napon, amely mindig elgondolkodtat azzal kapcsolatban, mennyire szubjektív szempontok szerint értelmezünk és értékelünk egy előadást. Az Amadeus végén többen szinte menekültek a nézőtérről, míg mások nagy elégedettséggel hagyták el a termet. Miközben én sehogy sem tudom megkedvelni a Boldogtalanokat, addig valószínűnek tartom, hogy egyes embereknek katartikus élmény és sokan a szakmából is remek előadásnak tartják. Rendkívül nehéz ilyen esetben írott formában véleményt formálni, hiszen a szakmai szempontok bizonyos esetekben nem egyeztethetők össze a nézőtéri reakciókkal.

Fotó: Bartalis Előd | Amadeus

Eredeti megjelenés: Újvárad