Kolli-baci bővülő csapata a láthatáron. Megérkeztek, méghozzá így:

Még nincs egy hónapja, hogy Budapestről Marosvásárhelyre költöztem – önjelölt irkászként drámaírásra adtam a fejem – és már visz is a vonat Csíkszereda felé, hogy minél többet lássak és értsek az erdélyi színházcsinálásból. Kísérőm saját megérkezésében jól érzékelteti azt a zűrzavart, idegi túlfeszítettséget, amiben, s amivel leszálltunk. Tanúsítom, hajszál híján a vonaton ragadtunk, de azelőtt, hogy megvitattuk volna, egy esetleges áramütés esetén melyik forgatókönyv szerint kapnánk a Kárpátokban leghamarabb elsősegélyt, még az erdélyi táj előtt meghajoltunk. Hagytuk az áram rázta entellektüelünket, hadd heverjen kisülve a földön, majd felkaptuk és azóta élesztgetjük újjá több-kevesebb erőfeszítéssel. Érzem, hogy bizonyos értelemben más, ámde élő, nagyon gazdag és impresszív, kevésbé politizált kulturális élet megértésére adtam a fejem. Idővel talán megérkezem. A Kollokvium csíkszeredai szakaszába már sikerült. Kezdetnek talán nem is rossz.

Novák Csilla

Marosvásárhelyről érkezem meg Csíkszeredába a Nemzetiségi Színházi Kollokviumra. Azaz, majdnem meg sem érkezem, mert elmerült párbeszédet folytatunk barátnőmmel – mi volna a teendő, ha egyikünket áramütés érné –, és majdnem fent rekedünk a Brassóba tartó vonaton. A Csíki Játékszín elé, mint málhás szamarak, táskákkal a hátunkon érkezünk meg. Hogy itt vagyok, csupán a véletlen szülte így. Pár hetes szabadságomat töltöm éppen, ellátogattam, hogy jelenlétemmel támogassam barátnőmet a dármaíróvá válás útján, melynek aktuális állomása, hogy része legyen a Kollokvium blogger-csapatának. Mint idegen ülök le a megbeszélésnek helyszínt adó asztalhoz. Körülötte kedves arcok, csupa tekintet mindegyik. Kevesen vagyunk sajnos, most a csíki szakaszon – hangzik a segélykiáltás. Budapesten végeztem dramaturgként, azt érzem, bűn volna nem közösbe dobni mindazt a tudást, amelyet egyetemi éveim alatt magamba szívtam.  Így gondolkodás nélkül felajánlkozom segíteni, ha már itt vagyok, ha már én is megérkeztem ide. Megkapom hamar a direktívákat, az áramütés gyorsaságával válik belőlem is Kollibaci-blogger. Pont olyan spontán jelleggel, amilyen spontán dolog a kapocs, amely összeköti az asztalt körülülő maroknyi embert, akik a következő napokban megpróbálnak majd közös erejükkel és érzékenységükkel beszámolni mindarról, amit a Kollokviumon láthatnak – természetesen a színházra gondolok.

Macsuka Patrik

Egy nappal később, de megérkeztem.
Tudtátok, hogy a buszsofőrök fizetése attól függ, hogy hány utast vesznek fel? Én sem. És amikor megkérdeztem a sofőrt, hogy ez így hogy működik, azt válaszolta, hogy ez már ilyen, ő már tizenhárom éve ezt csinálja, megszokta. Bár csak 20 percet beszélgettünk a négyórás buszút alatt, annyira elég volt, hogy Csíkszeredába érve, a csomagtartónál várjon, a rózsaszín táskámmal a kezében, hogy legyen szép napom és viszontlátásra. Most meg már a színház előtt ülök a rózsaszín táskámmal, és kávézunk/dolgozunk/írunk Lilivel, a diákcsapat koordinátorával. Felzárkóztam: megtudtam, hogy mi történt eddig, mik a feladataim, megkaptam a kajajegyeimet, és várok az esti Rúth könyve előadásra, hogy írhassak róla. A csapat többi tagja pedig szorgalmasan dolgozik az írásain. Így állunk most.

Marton Orsolya

Udvarhelyről robogunk át a Hargitán, hogy eljussunk Csíkba, négyen a piros autóban, Szofi vezet. Mindenki hullafáradt, de azért jó nézni a rézszínű erdőt az úton. Ahogy az időjárás változik, úgy bennem is a hangulatok. Este Napraforgó, régi ismerősökkel találkozás, pár hogyvagymitcsinálsz, ölelések. Jó itthon lenni, mégha kavarognak is bennem az össze-vissza élmények. Írni kell, élményről, látványról. Ez új feladat, de hasznos és meglepően jól esik. Köszi neked, fesztivál!

Lokodi Anna-Aletta