Egy fesztiválon mindenki egyenlő. Egyenlően mérik a sört, nem adnak nagyobb fagylaltot a gazdagabbaknak, se hosszabb menetet a hintán, de a rang az azért rang. Egy sofőrből nem csinál egy fesztivál sem főigazgatót, pláne ha már el is bocsátották az állásából. Kasimirt (Szabó János Szilárd) elbocsátották, ráadásul még Karolinéval (Keresztes Ágnes) is összevesztek, pont most, amikor a fesztivál forgatagában bódulatig lehetne nyakalni a fagylaltot meg a sört.

Egy játékmester és freak mutatványosai indítják a showt, majd Damen und Herren, mind mulatni akar, kéjben, mámorban fetrengeni. Egy hatalmas, kétszintes forgó itt a világ, (díszlettervező: Golicza Előd) egyenletes, zöld műgyeppel borítva, amelyet hol a játékmester emberei forgatnak, mint engedelmes munkások, hol magától kel életre a színházi gépezet, teret hagyva arra, hogy a mulatság kipörögjön az irányított medréből és valami féktelen, irracionális, vágy- és érzelmi ringlispíllé változzon. Egy tér, ahol már azon sem kell csodálkozni, ha a Zeppelin űrbéli megjelenése teljesen kizökkenti az embereket a józan ész realitásából. A léghajó fénye és hangja vákumszerűen húz, oly erősen, hogy moziszemüveggel lehet csak nézni a látványos jelenséget. A technikai vívmány látványa részegít, mint a sör, hisz haladni kell, ha vakon, akkor is, csak előre. A haladás robbanásában viszont óhatatlanul ott a kiégés és a kártevés veszélye is, egy Oppenheimer-effektus, melytől megrendül az egész világ és képes visszafelé forogni a Föld is. Ilyen az emberi természet, annyira vonzza a káosz, mint amennyire retteg tőle. 

A karakterek is látszólag átlagosan elegánsnak, kimértnek mondható alakok: finom pasztellszínű, jól komponált jelmezben, egy-egy színkóddal, ahol a munkásosztály szürkesége is tökéletesen beleillik a képbe (jelemeztervező: Jeli Sára Luca). Lila, kék, rózsaszín haj, ruha, harisnya és cipő, minden passzol és tökéletesen beállított, valami mégsem stimmel. A festett hajak és parókák mögött mindenki fake, hamis, a küllem megnyerő, de belül rohad valami. Szép kis korkép: zöld fű, bizarrul táncoló pasztell emberek, finomság és kellem mögé rejtett bűz, amely pillanatok alatt képes átfordulni egy kortárs Bosch-kompozícióba. Mindeközben fent két LED-kör mozog, jelzi az éppen aktuális állapotot, mint valami szférikus vásári játék elengedhetetlen varázskelléke. 

A komponált káoszban valami mégis valódi: az emberi érzelem kiszámíthatatlansága, a fájdalom és a csalódás jól ismert üressége, a remény, hogy minden egyszer csak jóra fordul, és hogy a csillagokat nézve tompábbnak tűnik a keserédes valóság is. Még akkor is, ha azokat a végtelen szemét közül kell előkaparni.

Azt mondják, a történelem ismétli önmagát. Azt is mondják, hogy vannak drámák, amelyek időről-időre részegítően aktuálissá válnak vagy épp örökké azok, és nem csak a szerelem miatt. A nagy technikai fejlődés és spektákulum világában az ember hajlamos kinyírni saját magát: hajt, őrülten szerelmes lesz, majd kiábrándult; felajzva tombol és kiégeti magát, vagy éppen háborút szít és testvért öl. Bármi is a helyzet, remélni ér, mondják, még akkor is, ha ahhoz az önszuggesztió triviális technikáját kell bevetni, mert lehet, hogy más már aligha maradt. 

Lokodi Anna-Aletta