Mario Diament: Rúth könyve (r. Eugen Gyemant), Bukaresti Állami Zsidó Színház

Olvasva az előadás szinopszisát, kíváncsian vártam, hogy mi az, amit a számtalan film, előadás, regény mellett el lehet még mondani a holokauszt érintettjeiről. Bár a Rúth könyve nem közvetlenül a holokausztról, hanem egy Lengyelországból Argentínába menekült zsidó nőről és az ő életéről szól, érdekelt, hogy itt a zsidó identitás még mivel egészül ki ahhoz, hogy egy szinte két órás színházi előadást éltetni tudjon. 

Amiután felocsúdtam a döbbenetből, hogy az előadásban nem románul, hanem jiddisül beszélnek, és konstatáltam, hogy egész végig a feliratot fogom nézni, az első jelenet máris egyértelműsítette a dramaturgiai formát: egy Disney–betétdal stílusú dalra bevonulnak a szereplők, és mivel a dal itt narratív elemként bukkan fel, a dalszövegben elhangzott életkorra (hasonlóan Lukas Graham 7 years című slágeréhez) egy-egy újabb szereplő tipeg a színpadra, szépen sorban, legfiatalabbtól a legöregebbig. Mindenki Rúth, csak életének más-más szakaszaiban.  Az idős Rúth (ő a főszereplő) a padlásán tartózkodik, onnan tekint vissza az életére, gyerekkori, fiatalkori és középkori énjeivel karöltve. Hogy miért van ott? Esetleg azért, mert annyira idegennek érzi magát Argentínában? Senkivel nem tud kapcsolódni? Vagy az Alzheimer-kór műveli ezt vele? Ez már spekuláció, de az biztos, hogy a padlás elég bizarr tér ahhoz, hogy az idősíkok közötti ugrálás szervesen beépüljön az előadás szövetébe. Flashback-jelenetek és „nagy beszélgetések” követik egymást, egészen Rúth haláláig. A „nagy beszélgetések” alatt a játéktér rendezői jobb oldalát értem, az őszinteség „szentélyét”, ahova amint reflektorfény került, tudtam, hogy most vagy egy olyan beszélgetés következik, ami Rúth életében megtörtént, vagy fontos lett volna, hogy megtörténjen. Ilyen például, amikor Rúth édesanyja befonja Rúth gyerekkori énjének a haját, és elmagyarázza, hogy ők zsidóként miért mások, mint a többiek.

Következetesen göngyölődött fel a történet, én mégis végig azon pörögtem, hogy sajnos a körítésekkel együtt (díszlet, zene, elrajzolt jelenetek) sem érzem elég izgalmasnak és ellentmondásosnak Rúth életét ahhoz, hogy drámai karakterként jelenjen meg a színpadon. Nem bagatellizálni akarom a zsidó emberek problémáit, de az előadás alatt végig azon gondolkodtam, hogy önmagában az, hogy valaki egy adott etnikumot képvisel, nem konfliktus, és nem is színpadi helyzet. A zsidó identitás egyik narratív szállal sem járt kéz a kézben, legfeljebb érintőlegesen, így azt éreztem, hogy ebben a történetben mindegy lenne, hogy milyen kultúrájú, nemzetiségű ember életét lesem meg. Bár az előadás érzelmileg és élményszinten is ledobott magáról, mégsem távoztam keserű szájízzel, hiszen a tapsrend alatt a színészekből végre az a zavartság és szeretet keveréke áradt, amit az előadás végig érzékeltetni akart: idegen országban idegen emberek vajon mihez kezdenek?