A XIV. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelyet 2001 óta rendszerint a Figura Stúdió Színház szervez, idén nem csak Gyergyószentmiklóson, hanem további két helyszínen: Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is állomásozik. Molnár Flóra fesztiválnaplójának ötödik része.

Féfiak női szerepben, színészek szerep nélkül – talán így foglalhatnám össze a Nemzetiségi Színházi Kollokvium hatodik és hetedik napján látott előadásokat.

Az utolsó két székelyudvarhelyi nap a nagyon vártak közé tartozott mind a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadását tekintve, mind a szatmárnémeti Harag György Társulatét. A Horváth Hunor által rendezett Cselédek számomra magasan az eddig legkiemelkedőbb produkció volt, a Kasimir és Karoline azonban  nem váltotta be a reményeimet.

Kissé kimerülten érkeztem a szebeni előadásra, mert már igen sok produkció volt a hátam mögött az elmúlt napokban. Habár a fesztivál még csak hat napja tart, a hullámzó művészi teljesítményű előadások, melyekből egyes napokra kettő is jutott, nagyon fárasztottak néha. Ezért is volt nagyon jó élmény a Radu Stanca Nemzeti Színház az addig látottaktól merőben különböző formavilágú előadása. A Trauma Kink-en kívül talán ez az előadás dolgozott még számomra izgalmas kísérleti elemekkel, s bár nem mondanám elsöprően újszerűnek a formavilágát, mégis valahogy merész volt, hiteles és nem finomkodó.  A Cselédek után nem olyan érzéssel hagytam el a termet, mintha a rendező zsebében ott maradt volna valami, amit nem adott oda nekünk, vagy amit nem mert kimondani. Az előadás érzékenyen és bátran jelenítette meg az alárendeltség, a kötődés, a magány, az elfojtás problémáit. Relevánsan és hitelesen gondolkodott társadalmunk olyan aktuális kérdéseiről, mint a nők szerepe, a cselekvőképesség, az alkalmazotti kiszolgáltatottság. Számomra mindig nagyon érdekes látni, hogy a posztszocialista környezetben mennyire más a viszonyulás a cselédséghez, mint a nyugati országokban, ahol talán elterjedtebb a takarító, bejárónő alkalmazása ma is. Nem túlzás azt mondani, hogy a probléma másként valóságos ott, mint nálunk. A darabbal kapcsolatban szerintem más-más asszociációkon alapulhatnak a személyes benyomások, mert mondjuk amíg Nyugat-Európában egy fokkal evidensebb a női egyenjogúság, sokkal mélyebb a társadalmi (és egyébként etnikai) szakadék a munkás és az értelmiségi réteg között. Ezzel ellentétben Kelet-Európában ez a mű sokkal inkább szólhat a nők helyzetéről, a kiszolgáltatottságról, a hatalmi visszaélésről. Az én értelmezésemben Horváth Hunor rendezése a kirekesztettség elemi tapasztalatát helyezte középpontba, a bújtatott elnyomás és kitaszítottság mechanikáját jelenítette meg, és minden elemében azt sugallta, hogy a kiszolgáltatottság nem állapot, hanem sors: a magánszféra megsemmisülése, nevetségessé válás, rejtőzködési kényszer és megmásíthatatlan nyomor. Ez a „koldussors” nem hagy kiutat, csak azt a hiú reményt keltheti, hogy változás jöhet létre a Madame meggyilkolásával, vagy a háziúr feljelentésével. Gyűlöletet, devianciát szül az alárendeltség és a lenézettség. Ezek a gondolatok fejeződtek ki zsigeri hatásossággal a színpadon.

A rendező ugyanis három férfival dolgozott a főszerepben: a kissé karikatúraszerű, szeszélyes és ellentmondást nem tűrő Madame-ot Daniel Bucher alakította. Meghökkentő színpadi jelenlétével azt az elnyomást testesítette meg, amely nem tudatos, mert nem gondolkodik felsőbbrendűségéről – természetesnek veszi azt. A két cseléd (Benedikt Haefner, Yannick Becker) félelemmel és tehetetlen lázadással mozogtak a színpadon, a három karakter találkozásakor megteremtődött a viszonyoknak megfelelő feszültség. Azt gondolom, hogy nagyon jó megoldás volt a férfi színészekre osztani a szerepeket, mert kihívó ruháik védtelenné tették őket, és számos olyan asszociációt működtetett, ami különlegesen kontextualizálta a történéseket. Az alapvetően maszkulin testű férfiak harisnyakötőben, rúzzsal, bársonyruhában, szipkával szépen ábrázolták a szexuális alárendeltséget is, hiszen nem hagyományosan szép női testek kerültek közszemlére, hanem a ruhák jelképezték a szexualitást. Az elidegenítés kiválóan működött. Ehhez képest a Jean Genet-t alakító Ana Tiepac egyes jelmezei, meglátásom szerint már túl kihívóak voltak, és összességében nem találtam a karakter funkcióját. Azt azonban helyénvalónak tartom, hogy egy ennyire nőközpontú darab előadásában részt vett egy női alkotó is.

A jelmezek (Gábor Zsófia) és a látvány (Golicza Előd) szerintem kifejezetten jól sikerültek, a ruhák érzékletes anyagai, a szerzői utasítást követő, nem behatárolható korszakból származó elemekkel, a forgó színpadszerkezet az engem mocsárra, vagy barlangra emlékeztető vízzel szerintem egytől egyig telitalálatok voltak. A vetítésalkalmazás, ami egyébként az erdélyi színházban finoman szólva sem az újdonság kategóriába sorolható, itt szerintem megállta a helyét, hiszen a karakterek ellenőrzöttségét szemléltette. A kettős valóság és a bomlott elmeállapot kifejezéseként is jól illet ide. A tér ilyen értelemben jól rezonált a cselédeket alakító Benedikt Haefner és Yannick Becker játékával, akik rendkívül finom és hiteles karakterábrázolással jelenítették meg Claire-t és Solange-t. Kapcsolatukban halvány, nagyon érzéki, már-már homoszexualitásba hajló intimitást fedeztem fel, amely kötődési viszony szinte meghatóan jelent meg minden ellentétességével és frusztrációjával együtt. Kimagasló színészi alakításoknak lehettünk tanúi.

Örültem, hogy Székelyudvarhelyen láthattam ezt az előadást, amely mind a rendezést, mind a színészi játékot, mind a látványt, mind pedig a zenei elemeket tekintve (amelyek alapja a kirobbanó energiákkal dolgozó Raklap zenekar) nagyon gondos művészi munka eredménye, amelyért akár utazni is érdemes.

A szatmárnémeti Harag György Társulat Kasimir és Karoline előadása Botos Bálint rendezésében, zavarbaejtő, nehezen befogadható volt számomra, mert a kivitelezés és a koncepció is kevésbé megmunkáltnak, hiányosnak, töredékesnek tűnt.

Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az előadás zenei elemei pocsékak voltak és fülsiketítően rossz részekkel, de az mindenképp igaz, hogy néhol nagyon hamis volt az ének. Ez engem most különösen elkezdett zavarni, mert a napokban többször hallottam olyan zenei próbálkozásokat, amik nem jól sikerültek. A Harag György Társulat esetében határozottan az a véleményem (más előadáson is alapozva a megfigyelésemet), hogy a színészek egy része remekül zenél, egy része azonban nem rendelkezik erős zenei készségekkel. Várom azt a pillanatot, amikor egy rendező ezt figyelembe véve dolgozik majd a színészekkel.

Számomra az előadás látványvilága sem volt meggyőző, bár a Cselédek színpadképét is tervező Golicza Előd munkáját láthattuk ismét. Valószínűleg itt a produkció utaztatása is problematikus volt, például egy feketelyukat ábrázoló kuka volt az első sor előtt, ami, mint az előadást követő beszélgetésekből kiderült, csillagot ábrázolhatott. Azonban annyira rossznak találtam Székelyudvarhelyen a díszletezést, hogy sajnos annak ellenére sem mondhatok pozitívumot a látvány kapcsán, hogy tudom, Szatmárnémetiben az előadás valószínűleg egész másképp hathatott vizuálisan. Az első sor annyi szemetet és szó szerinti hányást kapott például emiatt a kuka miatt, hogy ha én ülök ott, talán nem néztem volna végig az előadást. A szerkezet ráadásul a szinte állandó mozgás miatt itt határozottan nehezítette a színészek munkáját.

Valószínű, hogy az előadásban a vendégjáték jellegen kívül az lehetett a gond, hogy a színészvezetés valahol nagyon félresiklott. Kasimir (Szabó János Szilárd) és Karoline (Keresztes Ágnes) között nem igazán volt kémia, nem alakítottak hiteles szerelmespárt, a lány karaktere kifejezetten lapos volt és megakadt az egyszerű naiva szintjén. Így Szabó János Szilárd teljesen egyedül maradt, és bár én a részéről éreztem valós színészi munkát, észrevehető volt, hogy kifelé mondott szövegrészeibe menekül a színpadon történő sivárság elől. Nem tudok számomra igazán meggyőző színészi pillanatokat felsorolni, ami nélkül sajnos nem lehet igazán erős előadást produkálni.

Nem láttam Szatmárnémetiben a produkciót, ezért nem tudom, hogy eredeti helyszínén milyen lehet. Talán érdemes megnézni ott is, így fenntartom a változtatás jogát a díszlet működésképtelenségét illetően például, azonban a színészvezetéssel és a zenei elemekkel kapcsolatban nem sok mentséget tudnék felhozni.

Így telt az utolsó nap Székelyudvarhelyen, másnap kocsikázás Csíkszereda felé, kávézás közbeni kritikaírás, könyvbemutatóra való sietés, tudva, hogy este Radu Afrim előadásával nyit a fesztivál harmadik szakasza.

Fotó: Bartalis Előd