A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Pass Andrea Napraforgó című drámáját állította színpadra Radu Afrim rendezésében – a Kollokvium közönsége a csíki szakaszon láthatta október 25-én. Az előadás egyik szereplőjével, Kónya-Ütő Bencével beszélgettünk.

- Hogy vagy? Hogy érzed magad itt, a Kollokviumon?

- Jól. Kicsit képzavaros vagyok, hogy nem Gyergyószentmiklóson történik a dolog. Az a helyzet, hogy ez az év egyik legszebb időszakában történik, ősszel. Imádom Gyergyót, hogy évente eltölthetek ott időt, és totál képzavarom van, hogy most Csíkszeredában történik. De itt is gyönyörű.

- A Napraforgóban elsősorban színészként vagy jelen, azonban te szerezted és szerkesztetted az előadás zenéjét is. Erről a folyamatról mesélj, kérlek!

- Nagyon jelen kellett lenni, hogy hová alakul a jelenet. Nyilván elolvastam én is a szöveget Raduval együtt. Ő egyből jelezte, hogy én írom a zenét, mondtam, hogy gondoltam. Radunál mindig azt a hibát követem el, hogy elkezdek előre készülni, és írok valami hangulatokat, amelyek aztán soha a büdös életben nem kerülnek be az előadásba. A színpadi zene egy borzasztó érzékeny dolog, de nem az érzékenység hagyományos értelmében. Érzékelni kell, hogy mi történik a jelenetben, a színészek mit csinálnak, mi segíti őket. Hogy ne legyen aláfestés a zene, hanem dramaturgia legyen. Ha egy előadásban jó a zene, akkor azt nem hallod meg, viszont úgy emlékszel, hogy volt még egy szereplő, csak nem tudod, hogy hívják: Z betűvel kezdődik, enével végződik. Radunál nehéz pontosan megérteni, hogy mit akar. Neki van egy ötlete és azt mondja, itt így tegyed, itt ilyen hangok kellenek, de „tudod, hogy miért”. És akkor én mondom, hogy persze, hogy tudom. Fogalmam sincs ilyenkor. Nehéz a taggal, de jó.

- A takarásban élőben zenélsz az előadás alatt?

- Nem. Ez teljesen ki van adva a kezem közül. Viszonylag bonyolult technikailag és programozásilag. De nagyon stabil rendszert alakítottam ki erre, hogy a hibákat minél jobban le tudjuk csökkenteni.

- Az eredeti alapanyag, Pass Andrea drámája nagyon más, mint amit tőletek láttunk. Hogyan alakult ki a színpadi szöveg? 

- Egy-egy dolog bővült, dúsult. Például Pass Andrea eredeti szövegében csak utalások vannak arra, hogy mi van az apa és a tanítónő között, nálunk van egy jelenet, mikor majdnem összejönnek. Nálunk azt mondja, hogy: „Nagyon jól érzem magam Jankával, és persze veled is”. Jön az a majdnem csókjelenet, benyit Erik, az eredetiben azt kérdezik: „Nézted már őket a ház mögött?”  Mi pedig: „Nézted már őket a világcsűrben?” Erre azt mondja Erik az eredetiben, hogy „köszönöm”, és kimegy. Na, én ott rengeteget szövegelek. Az ilyen helyzetek rengeteget változnak és alakulnak. Radunak az volt a kérése, hogy Sepsiszentgyörgyre aktualizáljuk helyszínekkel, ezzel én nem feltétlen értek egyet. Bárhova visszük megpróbáljuk ezeket a dolgokat lokalizálni, oda, ahová megyünk. Tehát, ha nem az Olt folyó folyik abban a városban, hanem a Küküllő Székelyudvarhelyen, akkor nem fogjuk azt mondani, hogy „kimentél az Olt partjára”, mert az egy 100 kilométeres séta lenne. Így.

- Erik, akit játszol, eredetileg egy elég komolyan vett, hősszerelmes figura, a ti előadásotokban pedig a komikum fontos képviselője.

- Radu rengeteg lehetőséget hagy a színházat leleplező helyzetekre. Igazából brechti a dolog. Az eredeti szövegben, ha jól emlékszem, Erik és Dzsennifer két fővárosi roma gyerek, akik osztálytársai Jankának. Nekem édesanyám jó ideje Magyarországon él, és volt szerencsém tényleg találkozni ezekkel a figurákkal, hallottam a beszédjüket, érzem a motivációjukat, érzem a konfliktusaikat, a viselkedészavaraikat, azt, hogy mikor hogyan szólalnak meg. Viszont elhoztuk Sepsiszentgyörgye a dolgot, és azt mondta Radu Afrim, hogy márpedig a Juli nevű szereplő nálunk Klaribella lesz. Tehát van Dzsenifer, Janka és az Erik nevű szereplő, és van mellettünk egy Klaribella, aki totál székely kiejtéssel nyomja. Így tulajdonképp megszűnt volna a három másik szereplő mellette. Így muszáj volt felnőni, úgyhogy abból indultunk ki, hogy a Sepsiszentgyörgy környékén élő romák életéből kell építkeznünk, anélkül, hogy ez sztereotípiák felsorakoztatása lenne. Ezért is éreztem fontosnak, hogy eltávolodjak a szereptől. Hogyha nagyon precízen és realistán csinálom, akkor ábrázolok egy romagyereket Szentgyörgyről, de akkor azt meg úgy fogom ábrázolni, hogy kuncsorog. De azt szerintem bűn megmutatni, hogy milyen az élete most a romagyerekeknek, mert azt mindannyian látjuk, és bármit csinálunk belőle, az egy színpadi karakter lesz, akin nevetni fognak. De azon fognak nevetni, hogy ő hogyan él. Tehát azt nem lehet. Ezért muszáj volt egy picit eltávolodni a dologtól, és egy ilyen komikus elemet létrehozni belőle.

- Mennyire változik a szöveg előadásról előadásra? Mekkora teret hagytok az improvizációnak? 

- Nem nagyon. Igaziból piciket. Leginkább Korodi Janka, Benedek Ágnes és én vagyunk abban a lehetőségben, hogy ilyeneket csináljunk, de szövegtörzsek nyilván nem változnak egyáltalán. Nem kezdek el egy monológot indokolatlanul. 

- Negyedik alkalommal dolgozik a társulattal Radu Afrim, mondhatni, ez egy virágzó együttműködés.

- Nekem van egy sajátos elképzelésem erről, hogy mi történt. Radu Afrim első magyar nyelvű rendezése nálunk volt, Kárpáti Péter Akárki-je alapján. Na, ott például nem nyúlt hozzá a szöveghez, hanem azt csináltuk, ami volt. Viszont megérezte Radu ezt a humorlehetőséget a magyarajkú színészek foglalkoztatása kapcsán. És talán nálunk harapott rá finoman erre. Majd ez a csávó elment Marosvásárhelyre, és megcsinálta Az ördög próbáját, ami őrület lett. Tehát ott tudta kibontakoztatni. Szerintem ő akkor kapott rá arra, hogy nagyon lazán kell hozzányúlni egy-egy szöveghez, és mindent meg lehet engedni, és a színháznak erről kell szólnia. És akkor visszajött hozzánk Szentgyörgyre. A következő volt a Zabigyerek és utána a Turkáló, és ez a negyedik. Az Akárki nem volt egy jó próbafolyamat. Akkor még szigorú volt ez a pasas, ideges volt nagyon, viszont visszajött a Zabigyerekre. És mi is láttuk Az ördög próbáját és szerettünk volna egy hasonló dologban részt venni. Csomó embernek egy nagyon nagy nyitást engedett meg. Többek között nekem. Találkozott pár emberrel – nem árulok el nagy titkot, hogyha elmondom, hogy Golyóval, Gajzágó Zsuzsával, Gyöngyikével (Pál Ferenczi Gyöngyi – szerk. megj.), Ágicával (Benedek Ágnes – szerk. megj.), meg talán velem – és kialakult úgymond a kémia, és azt a csapatot nem nagyon engedte el. A Turkálóban konkrétan ez a csapat vett részt plusz Löki (Szakács László – szerk. megj.) meg Imola (P. Magyarosi Imola – szerk. megj.). Aztán jött megint, és azt mondta, hogy erre az 5-6 emberre szüksége van. Olyan aranyos volt. Bejött és azt mondta: ne haragudj, Bence, de nem tudok neked nagy szerepet adni. Mondtam, ne hülyéskedj, Radu, nem akarok nálad nagyot játszani, hát meghülyülök, feladatot nekem ne adjál. De hogy mitől működik ez ennyire? Radu jól érzi magát nálunk.

- Az előadást követő közönségtalálkozón feltűnően sok szó esett Radu Afrim személyéről, ám magáról az előadásról jóval kevesebb. Ez miért van? 

- Radu esetében ez azért van, és konkrétan a csíki közönségtalálkozón azért volt, mert nagyon sok szakmai ember kíváncsi, hiszen olyanokat hall róla, hogy kegyetlen vagy megaláz embereket, és még nem tudom mit. Én viszont fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül van így. Nálunk, ha valakit szivatni kezd, mindenki röhög, mert vicces és valahol igaz is, amit mond. Fontosnak tartom árnyalni egy picit a dolgokat. Ha azt mondjuk valakiről a szakmában, hogy de szuper, akkor az ellenkezőjéről is beszéljünk, hogy mik a hibái. Ha meg azt hallod valakiről folyamatosan, hogy Jézusom, tönkretesz, akkor mondjuk el azt is, hogy ez valahol az ember döntése, hogy mennyit enged meg. Hagyod szarrá tenni magad, vagy azt mondod, hogy neked is igazad van, mehetünk tovább. Számít a szakma rendező-központúsága is, ami kőszínházaknál, főleg Erdélyben határozottan jelen van. 

- Régóta Sepsiszentgyörgyön vagy. Nem vágysz máshová?

- Az van, hogy nagyon jó dolgom van ott – sokat a színházon kívül nem látok a városból –, persze néha megfordul a fejemben, hogy jó lenne mozdulni valahová. De olyankor körülnézek a csapaton, a kollégáimon, és azt látom, hogy a csapatműködés intelligenciája nagyon jó. Kevés a furkálódás, áskálódás, az intrika. Lett egy ilyen hullám az odaérkezésemkor, hogy kimondjuk a dolgokat. Ha egy előadás nem jó, ha vannak benne hibák, akkor beszélünk róla, normálisan. Van egy őszinte kommunikáció. Kevés a könyöklés, az egymás cseszegetése. Ezért nagyon hálás vagyok. Tehetséges emberek, akiktől folyamatosan lehet tanulni.

- El tudod képzelni, hogy onnan mész nyugdíjba?

- Nem. Nem. Nem. Azt nem. Az meredek lenne. Lehet, hogy valami hasonló lesz, de hogy ez így tervem legyen, vagy egyáltalán erre gondoljak, attól rosszul vagyok.

- Zenészként is működsz. Milyen zenei projektjeid vannak jelenleg?

- Van egy saját dolgom, amiben rengeteg szintivel, ilyen kütyükkel körberakom magam, úgy hívom, hogy felszerelem az űrhajót. Nagyjából elektronikus zene, lírai elektronikának nevezném most hirtelen, mondjuk sosem hívtam még így. Ezen kívül van a Bélavagyok zenekar, amit sZempölnek gúnyolnak, ami egy ideje szüneten van, de működni fog az is. Van egy Prezeng kortárs elektronika és egyéb jellegű formáció Bocsárdi Magorral és Fekete Zsolttal, kísérleti elektro-akusztikus kombináció. Volt a színházunknak egy zenekara, a Tesztoszteron, Andrzej Saramonowicz kortárs lengyel szerző darabja után, amiből lett a Tesztoszteron Zenei Alakulat, amit most a korszellemnek megfelelően átnevezünk vagy Ösztoszteronnak vagy Tesztrogénnek, az Ösztoszteron lesz asszem, mert ez még tíz évvel ezelőtt alakult és akkor még a macsó kultúra dívott, de mostmár ez nem dívhatik. Ez vicc volt.

Macsuka Patrik, Novák Csilla