A nagyváradi Szigligeti Színházban állította színpadra Kovács D. Dániel Kárpáti Péter: Én, a féreg – Kafka kabaré című drámáját, amelyet a Kollokvium közönsége október 28-án láthatott a Csíki Játékszín színpadán. Az előadást követően Tóth Tünde színésznővel készítettünk interjút, akit az előadásban az Anya szerepében láthattunk.

- Milyen volt neked Danival dolgozni? Először dolgoztatok együtt?

- Igen. Illetve nem, nem először dolgoztunk együtt, mert a Schroffensteinba (A Schroffenstein család, Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2020 – szerk.megj.) beugrottam egy előadás erejéig, úgyhogy az volt az első közös élmény.

- Vártad?

- Nagyon vártam, mert már az előző is jó volt. Amikor még nem játszottam A Schroffenstein családban, csak kívülről láttam, már akkor is nagyon szerettem azt az előadást, és amikor meg hirtelen be kellett ugrani, akkor, egyrészt nagy kihívás volt, másrészt elképesztően jó volt az a néhány óra, amit Danival dolgoztunk. Mindkettőnkben megfogalmazódott az, hogy kellene még együtt dolgozni.

- Tehát egy nyelvet beszéltek.

- Igen.

- És mi fogott meg benne?

- Az, hogy azonnal reagált arra, amit a színpadon csináltunk. Nyílván, teljesen más karakter vagyok, mint aki helyett beugrottam, de ő azonnal reagált az én színészi egyéniségemre, és abból dolgozott. Ez egy jó tapasztalat volt. Az is nagyon jól esett, hogy hasonlóképpen gondolkozunk, és ami az Én, a féregben is bebizonyosodott, mert az is egy nagyon jó próbafolyamat volt.

- Milyen szempontból volt jó a próbafolyamat?

Egyrészt amiatt, hogy elképesztően nehéz témákról beszéltünk nagyon könnyedén, ami ritka. Ritka, hogy ennyire súrlódásmentes egy annyira kemény anyaggal való munka, mint Kafka. Amikor meglepődsz azon, hogy vége a próbafolyamatnak. Például a főpróbán azt éreztük, hogy nagyon rosszul megy, minden szétesik, nem működik semmi, de Dani tapsikolt a végén, és azt mondta, hogy „Gyerekek, ez megvan!”. Persze ő kívülről mást látott, és másféle szempontok alapján mondta azt, hogy ez nagyon jó már így.

- És ti mit éreztetek rossznak?

- A pontatlanságunkat, a saját színészi munkánkkal volt bajunk. Nagyon szép az, ahogy Dani a színházról gondolkodik: ez az állandó keresés, a különböző rétegek, a meglepetések, a frissesség.

- Biztonságban éreztétek magatokat?

- Abszolút.

- Említetted, hogy felvetettetek több témát az elején. Ez azt jelenti, hogy a rendelkező próbákat megelőzte egy kutatás?

- Ilyen szempontból klasszikusnak nevezném a próbafolyamatot: volt olvasópróba, elemzőpróba, és aztán nekiestünk. Ami nem volt klasszikus, az inkább Attiláékat (Balogh Attila, Kocsis Gyula – szerk. megj.) érintette, akik beépített nézők az előadásban. Az ők jeleneteik improvizációkból épültek fel. A legnagyobb kihívás az volt, amikor kijövünk a nézők közé, mert azt nem tudtuk élesben próbálni. Nagyon sokat beszélgettünk Danival arról, hogy hogyan kellene léteznünk a nézők között, de abban a pillanatban, amikor beült a néző, akkor az egy plusz feladattá vált. Teljesen más, amikor beül a néző és arra kell reagálni, ami éppen van.

- Milyen volt a nézőkkel interaktálni? Te pont egy olyan szerepben vagy, ahol az, hogy lefújod a nézőket vízzel, egy erős provokáció. Ti ezzel hogyan küzdöttetek meg, illetve Dani ezzel kapcsolatban milyen instrukciót adott?

- Dani arra sarkallt bennünket, hogy nagyon aktív figyelemmel legyünk a nézők felé. Én abból indultam ki, hogy van ez az anyafigura, aki a féreggé válás ellenére is nagyon szeretné szeretni a gyerekét, és szeretné annak a gyereknek tudni, aki valaha volt, de nem tudja túltenni magát a saját undorán, és azon, hogy igazából mennyire taszítja. És mivel ez a gyerek az egész nézőtér, hogyha aktívan veszem a néző rezdüléseit, azt, hogy kivel meddig lehet elmenni, akkor még véletlenül sem futhatok bele abba, hogy esetleg olyan történik, mint ami a bemutatón megtörtént, hogy lefújtam két nézőt, és azzal a lendülettel ők sarkon is fordultak, és kimentek. Most már szerencsére nem történik meg velem az, hogy olyan emberrel vagyok túl sok, aki ezt már nem tolerálja. Ez egy folyamatos színészi feladat, mert egy olyan jelenlétet kíván, ahol soha nem lankadhat a figyelmed, nem az a kényelmi állapot, amikor a néző a negyedik fal mögül néz.

- Milyen volt számodra az Anya szerepe?

- Magamból indultam ki, abból, hogy anya vagyok, van négy gyerekem, és voltak kérdések, amik úgy tevődtek fel bennem, hogy ha az én gyerekem olyan lenne, amit már nem bírok elfogadni, vagy aminek az elfogadásával küszködöm, de nem megy, hogyan reagálnék. Hogy például nem tudom elfogadni azt, hogy ő egy felnőtt lény lett, akinek szexualitása van, és nem az én kisbabám többé. Ezeknek az abszurditásoknak, abszurd helyzeteknek a végleteit kerestem.

- Mint amikor az óvszert kihúzod a maciból a gyerekkor és a felnőttkor kontrasztjában?

- Igen, csak felfokozva, hogy már több legyen, mint a normalitás.

- Ebben segített nektek az elmaszkírozott forma? Én azt láttam nézőként, hogy egy plusz feladat a nézőtérre adaptálni ezt a formát, miközben védelem is.

- Igen, van egyfajta színházi maszk az egészen, ami lehet, hogy segít.

- És hogyan született meg ez a forma?

- Nem emlékszem konkrétan arra, hogy hogyan született, vagy konkrét instrukcióra. Arra emlékszem, hogy a legelső jelenetet nagyon sokat próbáltuk. Nagyon sokáig kerestük, hogy a család hogyan érkezzen be az ablak mögötti térbe, hogy ugye a nézőtéren is van egy féreg, de közben a családnak is van egy lárva állapota, egy féreg állapota, aminek a határait nagyon sokat kerestük együtt. A tér zártsága ebben rengeteget segített. Például nagy kérdés volt, hogy itt, Csíkban mennyire kell ezt az lárva létet felnagyítanunk ahhoz, hogy egy 300 személyes nézőtéren is megéljen az, ami otthon egy stúdióteremben megélt, ezzel sokat kellett dolgozni.

- Mennyire volt kihívás ez a tér, mennyire lepett meg titeket?

- Már játszottuk Szentendrén szabadtéri verzióban az előadást, de szerencsére akkor Dani is ott volt, úgyhogy azt, hogy például a szobácskán belül ezt a távolságot hogyan kell bejátszani, megtapasztaltuk már, de azért ez a háromszáz férőhelyes nézőtér első körben nagyon megijesztett. Úgyhogy, egész délután ezt próbáltuk, hogy ez hogy tud működni.

- Volt egy külső szem, aki tudott ebben segíteni?

- Attila (Balogh Attila – szerk.megj.) és Levente (Dimény Levente – szerk.megj.)

- Tehát folyamatosan egymást korrigáltátok.

- Igen, igen.

- Nézőként érződött, hogy nem ilyen térben szoktátok játszani, de mégis az volt az élményem, hogy betöltitek a nézőteret, nem volt hiányérzetem. Persze én elől ültem, közel ültem a féreghez is.

- A féreghez és a nézőkhöz való lejövéseknek bár van egy rögzített formája, de mégiscsak egy szabad játék, félig improvizáció, soha nem ugyanoda megyünk, nem ugyanahhoz a nézőhöz. Ha valamelyik néző reagál, akkor nekünk is azonnal reagálnunk kell. Ezt Dani is mondta, hogy ha egyik oldalon hozzászólok egy nézőhöz, de valahol máshol valaki felnevet, akkor arra azonnal reagáljak. Attól féltünk, hogy ezt egy ekkora térben nem tudjuk teljesíteni.

- Az előadás tempóján változtatott az új tér?

- Nem, nem éreztem, hogy lassabb vagy gyorsabb lett volna. Azt lőttem be magamnak feladatnak, hogy minél kevesebb idő alatt minél nagyobb teret be tudjak járni, hogy ne legyen olyan néző, aki kimarad ebből az interaktív játékból.

- A két beépített néző a próbafolyamat alatt épült be, vagy már Dani ezt a színház a színházban koncepciót hozta nektek?

- Ez bele van írva a darabba.

- Aha.

- A néző figura Kárpáti Péter szövegében eleve benne van.

- Csak nem pontosan így.

- Igen, de mindketten a nézőtéren ülnek a szöveg szerint is, Roland karaktere (Balogh Attila) is, akiről aztán kiderül, hogy ő a buzogányfejű féreglárva. Dani ezt gondolta tovább, olyannyira, hogy a saját világnézetét és a színházhoz való viszonyát, viszonyunkat, a nézőhöz való viszonyunkat, a műfajokhoz való viszonyunkat, ebben a témában is próbálta hangsúlyozni. Ez a Dani találmánya, illetve a két fiúnak, Attilának és Gyulusnak az improvizációiból született ez a sötétben zajló jelenet.

- Dani mondta a fiúknak, hogy mindig aktualizáljanak, vagy akár nektek, hogy mindig aktualizálva legyen a helyzet? Most például reflektáltok a tegnapi előadásra is, vagy megemlítitek Csíkszeredát is egy adott pillanatban. Ez egy feladat?

- Igen, ez egy feladat, hogy frissen legyenek tartva dolgok. Nyilván éppen ott, ahol vagyunk, olyan várost mondunk, és otthon is a sötét jelenetben az éppen aktuális nézői reakciókra, más színházi eseményekre szoktak reagálni a fiúk.

- A nézők hogy fogadják az előadást és annak az aktuális referenciáit?

- Van egy egészen komoly nézői réteg, aki nagyon szereti ezt az előadást. Vannak eltartók, de vannak nagyon naiv nézők is, akik nagyon befogadóan ülnek be az előadásra. Nagyon ritka volt az, hogy negatív visszajelzést kapjunk, de volt olyan is persze, aki nem tudott ezzel az előadással mit kezdeni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy azért is jó, hogy ez egy stúdióelőadás, mert mégiscsak egy kísérleti forma, ami nem feltétlenül emészthető mindenki számára.

- És azt hiszem, hogy ez így rendben is van.

- Tudják a nézők, hogy mire ülnek be. Váradon legalábbis most már biztosan tudják, és beülnek. A fiatalok pedig imádják, nagyon vevők erre a fajta színházra, mert Dani elképesztően frissen gondolkozik a színházról, és ez jó. 

Lokodi Anna-Aletta, Marton Orsi