Utolsó szakaszához érkezett a Nemzetiségi Színházi Kollokvium, immár visszatérve a fesztivál szülővárosába, Gyergyószentmiklósra. A színházi előadások mellett – az eddigiekhez híven – könyvbemutatók is tarkítják a programsorozatot. A második gyergyói szakasz első ilyen könyvbemutatóján Visky András (mára már a hatodik kiadását is megélt) Kitelepítés című alkotását ismertették. Az 1956-os forradalom után Visky református lelkész édesapját bebörtönzik, a megcsonkított erdélyi családot (az édesanyát, a hét gyermeket és a Visky-családhoz hűséges Nényut) pedig kitelepítik a Bărăgan egyik lágerébe. Az ott töltött időszak költőien megfogalmazott képei, a család megpróbáltatásai, a láger-lét mindennapi történetei, valamint a szabadulás megélései tárulnak az olvasó elé a legkisebb gyermek, András nézőpontjából.

A könyvbemutatón, melyet Vincze Csilla, a városi könyvtár vezetője nyitott meg, s amely keretében az íróval Mátyus Melinda lelkipásztor beszélgetett, olyan kérdések merültek fel, mint a forma megtalálása, a műfajkeresés, a párhuzamos valóságok egymástól való eltérése vagy épp összefüggése.

Már a kezdetekben egyértelmű volt – hangzott el a beszélgetésen –, hogy miután már más műfajokban és egyéb nézőpontokból megírta, most a regény-műfaját válassza Visky a kitelepítés-történet (újra) elbeszéléséhez, hiszen csak ez ad alkalmat a megélt történelem és a személyes-családi történések elmélyült elemzésére, valamint a gyermek-nézőpont mindenre kiterjedő és értelmező álláspontjának érzékletes kibontására. A gyermek-elbeszélő nézőpontja azonban csak a valóságértelmezés egyik, lehetséges olvasata: épp ezért a regény megjelenésekor Visky legnagyobb kritikusainak testvéreit – tehát a könyv szereplőit – tartotta, hiszen ki más vonhatná felelősségre a nem hiteles vagy hiányos részletek miatt, ha nem ők? (Ehhez a felvetéshez fűzött hozzá példaként egy történetet, melyben nővérei teljesen másképp emlékeztek arról, ki hogyan is vélekedett a másikról.)

„A történelmet történetek révén ismerjük meg, nem pedig könyvekből. Ezek alapozzák meg gondolkodásunkat önmagunkról” – mondta Visky András, akinek regényében a történetszövés a linearitás és a mozaikszerűség kettősét egyszerre vállalja. Ezzel a hosszabb, eseménydúsabb epika szerelmeseit és a rövidebb, novellaszerű írások rajongóit is megragadja a könyv. Az olvasók maguk rakják össze a történet darabjait. „Emeld be az olvasót, adj munkát neki” – vallja az író. 

A mű zárlata, ahogy a színházi előadások esetében (jobb esetben) a nézőben, jelen esetben az olvasóban ér körbe és zárul be. A fantazma létfontosságú az író számára, sőt, a valóságnál is erőteljesebbnek tartja a fikciót és az abszurdot.

A könyv egyes részei számonkérő visszajelzéseket is kiváltottak pár jelenlévő olvasóból. Miért írja le az író ennyire bátran szülei szerelmi életét? Miért jeleníti meg a testiséget? A válasz egyszerű: a hitelesség, őszinteség és a mai világ cenzúra-centrikussága elleni cáfolat az indok, miközben a közeg elvárása a regénnyel, s mint ilyen, az alkotóval szemben is az lenne, hogy leplezze mindazt, ami az ember eredendő „bűne”.

A könyvbemutató felolvasással zárult, és azzal a gondolattal engedte el a közönséget az író, hogy merjünk fejjel a falnak futni, ha az álmainkról, céljainkról van szó. Az írásban, alkotásban bátran ugorjunk fejest a mélyvízbe. Történeteink átadása enged ráébredni: nagy ajándék, ha ismeretlenekkel tudunk együtt sírni.

Számomra kiemelendő Visky András szüntelen alázata, amely folyamatosan visszaköszön saját munkásságának fejtegetése kapcsán, valamint finom humora, amellyel a kötet oldalain is szabadon játszik. És az a szűnni nem akaró, odaadó csodálata a művészet, a barátai, az ismerősei és az élet rejtelmei iránt: mintha még mindig azt a szelíd, hatalmas szívű, hetediknek született kisfiút látnánk magunk előtt! És talán így is van.

Dimény Patrícia