Húsz perc késéssel kezdődik az M Stúdió előadása a második gyergyói felvonás második napján, az előadók türelmesen megvárnak, míg áttelepítjük magunkat a könyvtárból, Visky András beszippantó könyvbemutatójáról a sportcsarnokba. Megérkezésünkkor a művészek az előtérben vannak, elvegyülnek, elegyednek, civil ruháikban. Nem azért, mert haza akarnának menni, hanem mert így kezdődik az előadás.

Az Are we human or are we dancers? produkció a The Killers Human c. számának refrénjét veszi át. Emlékszem, amikor kijött a szám, óriási sláger volt, bár az együttes portfóliójához képest, legalábbis az én megítélésemben, elég pop-os volt a dal. És aztán fennáll az az eset is, amikor egy feldolgozás sokkal jobb lesz, mint az eredeti. Az M Stúdiósok előadásában (zenei koncepció: Alexandru Suciu) szerintem sokkal jobb, meghatóbb, finomabb és törékenyebb lett ez a szám. Felkerülhetne bármely sírós Spotify-playlistre, annyira szép. De ne fussunk előre!

Mit csinál a táncos? Táncol. Előad. Mozog. Elrejtőzik a testben, a test mögé, miközben pontosan azt mutatja meg. Kiteszi magát, minden izmát, ráncát, zsírpárnácskáját, erezetét, hajszálát, idomát és formátlanságát láthatjuk, megfigyelhetjük, elítélhetjük, megirigyelhetjük. Mégsem tudunk róla semmit.

Ioana Marchidan rendező-koreográfus pontosan ezt a rejtőzködést töri meg, amikor odateszi a mozgásszínházi alkotókat (Bajkó László, Balázs Judith, Deák Zoltán, Nagy Eszter, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila), hogy beszéljenek. Civil gönceiket a tér szélén leváltják, jöhet a fekete munkaruha. Mindenki elmond valamit magáról, ami egy átlagos mozgás- vagy táncelőadáson biztos nem derülne ki. Mert a táncban ahhoz szoktunk, hogy nem igazán kellenek szavak, csak ritmusokra felfekvő testek, dallamokkal hullámzó hajkoronák, ugrabugrák, térbeli metaforák. És most itt vannak, ők, akik leginkább nonverbális eszközökkel, a szavakon túli tartományban bolyonganak, és elmondják, hogy mi végre is. És hogy mi nyomasztja őket. És mitől félnek, mitől nem. Mire vágynak. Miről álmodnak, mitől gyötrődnek, hogy szeretnek. És mi az, amitől emberinek érzik magukat ebben a botfülű, robottáncot járó, túl harsány világban.

Van, aki arról beszél, hogy férfiként milyen szerencsés, hogy bár beleesett egy orbitális fabudiba, mégsem vált nemi erőszak áldozatává (Deák Zoltán). Másvalaki őszinte szeretne lenni, de nem megy, irtó nehéz hazugság nélkül élni, bántjuk egymást (Polgár Emília). Van, aki a gyermekei jövőéért aggódik (Veres Nagy Attila), van, aki vállaltan túlfeszít egy monológot, hogy leküzdhesse szorongását és közben felvállalja legmélyebb félelmeit (Nagy Eszter). És végül van, aki bátran elmondja, hogy szeret szomorú lenni, hogy úgy keresi a szabadságot, hogy közben mindenkinek meg akar felelni, és hogy a jóga egy térbe tudja hozni testét és lelkét, szétválások után (Balázs Judith). Aki nem fél (Szekrényes László), könnyebben veszi az élet kihívásait: az egykori rettegéseket, inszomniákat az a tudat váltja fel, hogy minden addig tart, így a tánc is, amíg tartania kell. A személyes vallomások, monológok váltakozó stílusú, tempójú, személyességű etűdök. 

Felmerül persze a kérdés, hogy ki mennyire viszi bele a saját sötét kis titkait, sejtszintű félelmeit, de én szeretem azt hinni, hogy minden igaz, amit a színpadon hallok. Ezért meghatódom a gyermekeit féltő apán, a hiperérzékeny joginin, a társra és anyaságra vágyó táltoskisasszonyon. Értem én, hogy színház, de hát ezek annyira emberi dolgok!

Amikor először láttam a produkciót Marosvásárhelyen, az volt az érzésem, hogy olyan sok benne a tánc! Most pedig körvonalazódott, hogy a tánc, a mozgásbetét inkább csak átlendít, fellélegeztet, kitisztít. A csapatról szól, nem az egyénről. Elsőre inkább táncosokat láttam, akik megosztanak valamit magukból, most pedig hús-vér, komplex embereket, akik néha táncolnak, táncolnak, mert különben elvesznek. A végén a produkció kiegészül fekete filces rajzokkal a fehér vinilparketten, és felcsendül a közös dal is: emberek vagyunk, vagy táncosok? Mi a válasz? Szívesen hallgatnám ezt a dalt néha, tényleg, az M-esek előadásában. 

A tánc is egy olyan dolog, amit úgy igazán tudatosan csak az ember művel. Az állatvilágban legtöbbször párzási funkciója van, bár egyes madarak örömükben is táncot lejtenek. Az ember a táncot viszont használja. Hogy fellazuljon, hogy felengedjen, hogy felszabaduljon. Nem minden ember táncol, de minden táncos: ember.

Kovács Bea