A Csíki Játékszín a Kollokvium utolsó előtti napjára a Pillanatfelvétel című előadást hozta Vladimir Anton rendezésében. Az előadás középpontjában egy fotóriporter, Sarah (Török-Illyés Orsolya), és újságíró párja, James (Veress Albert) állnak. Sarah súlyosan megsérült egy közel-keleti háborús övezetben, de kisebb-nagyobb sérülésekkel sikerült hazajutnia. Megérkezik lakásukra szerkesztő barátjuk, Richard (Giacomello Roberto), és új barátnője, Mindy (Tatár Zsuzsa). Most találkoznak először a baleset óta, így az elején a szereplők közti viszony még elég ködös, megy a small talk-olás, óvatoskodás. Amint kimegy Mindy a mosdóba, a légkör feloldódik a régi barátok között, és felgyorsul az előadás ritmusa. 

Az előadás folyamatosan ütköztet véleményeket és dilemmákat, amelyek nem feltétlenül mondanak ellent egymásnak, inkább különböző életfelfogásokat látunk egymás mellé állítva. Például ott van Sarah, aki egy erős, független amazon, akinek van egy hivatása, mi több, küldetése, hogy segítsen a háborúk áldozatainak azzal, hogy képein keresztül megörökíti szenvedéseiket. Mellette pedig ott van Mindy, aki eddig rendezvényszervezőként dolgozott, de úgy dönt, hogy otthagyja munkáját azért, hogy az anyaságra tudjon teljes erejével koncentrálni. Egyikre sem lehet azt mondani, hogy jobb a másiknál. Vagy ott van James és Richard konfliktusa. James mérges lesz Richardra, mert az élete cikkét hónapokkal ezelőtt leadta a szerkesztőségnek, és még mindig nem került publikálásra. Richard pedig azzal érvel, hogy ő mindent megtett, de nem az övé a döntés a szerkesztőségben. 

Sarah és Richard látszólag egy stabil, erős párkapcsolatban vannak. Együtt vannak már 8 éve, de soha nem házasodtak össze, mert nem érezték szükségét, nem fogják attól jobban szeretni egymást. A kapcsolatukban is egy fordulópont volt Sarah balesete. Hónapokra otthon ragadtak, távol a háborútól. Sarah amint felépül, vissza akar menni. James pedig rájön arra, hogy ő inkább választaná már a biztonságot, a családalapítást. Végül külön válnak útjaik, bezárul egy fejezet, és kinyílik egy másik.

A színpadkép izgalmas. Használnak vetítéseket háborús áldozatokról. A nézőtér a színpad három oldalát körbeveszi, akárhol ülsz, látni a többi nézőt. Minden oldalról más szemszögből lehet nézni a színészeket. A velem szembe ülő néző olyat láthatott, amit én nem, és fordítva. Egy szűk térben vagyunk, karnyújtásnyira a szereplőktől, de azt éreztem, hogy nem áll szándékában a rendezőnek megtörni a negyedik falat. Azonban ez megtörtént két alkalommal. Egyszer Sarah töri meg úgy, hogy végig szemléli a közönséget. A másik pedig az esküvő jelenet, amikor a nézőket pezsgővel kínálják, és táncra hívják a színpadra. Azt leszámítva, hogy önmagában ezen jót szórakoztam, ellentmondásosnak láttam, hogy ez egy szűk esküvő volt, mi mégis mind vendégek voltunk. 

Az előadás legerősebb eleme a színészi munka. Külön kiemelném Török-Illyés Orsolya alakítását. Nagyban segített nekem benne maradni az előadás folyamában.  

Rácz Rebeka