A kolozsvári Váróterem Projekt az Alkésztisz című előadásával lépett színpadra a Kollokvium utolsó napján, Visky Andrej rendezésében. Az előadás az antik görög tragédia modern adaptációja Euripidész nyomán. 

Ahhoz, hogy a nézők elfoglalhassák helyeiket, egy ajtón kell átmenniük, amiről később megtudjuk, hogy más funkciók mellett, az átjárót is jelenti az élők és a holtak világa között.  A nézőtér hosszában elnyúlik, ami több kreatív megoldáshoz is alkalmat biztosít. Ezen kívül a piros bodysuit-tól a diszkógömbön át a hoverboard-ig szinte minden fellelhető, így az előadás kicsit olyan, mint egy nagy, villogó felkiáltójel vagy „veszély-felirat, ami még szirénázik is.

Alkésztisz (Pál Emőke) az, akiben az előadás összes racionalitása (ha lehet ez mondani) összpontosul. Végtére is: ez Alkésztisz tragédiája. Feláldozza az életét férjéért, Admétoszért (Imecs-Magdó Levente) cserébe, mert tisztában van a kötelességeivel. Alkésztisz az, aki soha nem fecseg, kimérten és pátoszosan beszél, a ruhája és megjelenése kifinomult. Azonban ezek a jellemvonások – egy ilyen környezetben, ahol mindenki a szöges ellentéte a címszereplőnek – kissé nevetségessé válnak. De mégse lehet azt mondani Alkésztiszre, hogy nevetséges, hiszen több megható és nagyon szép jelenete is van. Inkább mondanám azt, hogy Alkésztisz egy külön világa az előadásnak, amit körülvesz a káosz és a téboly, és ennek ő az egyedüli elszenvedője. 

Beszéljünk erről a káoszról és tébolyról! Alkésztiszen kívül a többi szereplő nagyon elrajzolt. Ott van például Apollón (Sárosi Áron), akinek a jelmeze a ’80-as évek diszkóját hozza magával – cowboy cipőben. Önmagában ennek a szerepnek a jelenléte, viselkedése és jelenetei is elvezethetnek a felismeréshez, hogy amit látunk, az egy komédia. (És még meg sem említettük a Csepei Zsolt által alakított, „gymbro”-szerű Héraklészt.)

Héraklész lemegy Hádész birodalmába Alkésztiszért, és ekkor kerül legélesebben szemben egymással az előadás magában hordozott tragédiája és a komédiához kapcsolódó olvasati lehetőség. E kettő találkozásából nagyon szépen kirajzolódott az, hogy mennyire különböző síkokon mozog a két szereplő. Héraklész nem tudta, vagy egyszerűen nem is akarta megérteni Alkésztisz helyzetét, hogy ő maradna inkább az alvilágban, így erőszakkal magával vitte.

Nekem a kedvenc részem az előadásból a kezdő jelenet, amikor elkészítik Alkésztisz halotti maszkját, mely aztán egy keretben lóg a falon, majd a temetés után Admétosz felvarrja a holt feleséget ábrázoló bábura. Bármennyire is szánalmas alak volt Admétosz, azért mégis szerette a feleségét. Nem biztos, hogy magánál jobban, de szerette.

A gyergyói közönség nem hahotázott úgy, mint ahogy az egy komédia esetében szokás, s ez is jelzi, hogy valami félrecsúszott. Mindenesetre a színészi játék említésre méltó, hisz a színpadi energiák az előadás végéig stabilan (felfokozottan) fennmaradtak. 

Rácz Rebeka