Van úgy, hogy az egyénnek és a hatalomnak is közös célja van: közösségük jólléte, mégis egyik a másik fölé kerekedik, mert nem mindegy, hogy mi az a „jó”, amit mindkét fél akar. És főként: mit akar a nép?

A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat A nép ellensége című produkciója nem egy könnyed levegővételnek bizonyult a Kollokvium utolsó napján. Nemcsak az alapanyagul szolgáló dráma témája, hanem a rendezés (Keresztes Attila) bizonyos szegmensei sem engedték lankadni a figyelmet. 

A nézőtérre igyekvő közönség számára azonnal szavazócédulákat osztanak ki az önkéntesek, és megkérnek mindenkit, hogy az előadás végéig tartsák maguknál. Ezután már egyből belecsöppenünk a történetbe. Jókedvű beszélgetés a családi asztalnál szülők és gyerekek között, közben meg egy slágergyanús, catchy zene festi alá az idilli életképet.

A doboztérbe zárt nézőteret egy kifutószínpad választja el egymástól, szereplőink a szemben elhelyezkedő két ki-, és bejáraton közlekednek. A lecsupaszított, steril fehér térben a szereplők sötét tónusú ruhái még inkább kihangsúlyozzák a karaktereket és játékukat. Kellékek szempontjából csupán a fehér asztal és székek, valamint a hintaszék olvad bele a térbe, a többi kellék, díszletelem pedig csak jelzésértékű. Kiemelkedő – nemcsak színét és ennek humorforrását, de jelentőségét tekintve is – az a bizonyos rózsaszín irattartó, amibe Stockmann (Sebestyén Aba) felfedezés lapul.

A minimalizált színpadkép mellé tömény intellektuális tartalmat kapunk. A dráma különösebb ismerete nélkül, az előadás teljes időtartama alatt tudni lehet, hogy milyen végkimenetellel fogunk szembesülni. (Dr. Stockman kutatásai kimutatják, hogy a gyógyfürdőből megélő kisváros vize mérgezett. Felfedezését egy független lap szeretné publikálni, csakhogy a városvezetés a közérdekre hivatkozva mindent megtesz annak érdekében, hogy semmiképp se hozzák le a cikket.)

Az előadás számos ponton állítja szembe nézőjét olyan szituációkkal és véleményekkel, amelyek nem engedik meg az önreflexió hanyatlását, a saját elveinkre való rákérdezést. Több dilemma is felmerül, így például ez: a két rossz közül a kisebbet, vagy az igazságot válasszuk? A szünet utáni csavar – nevezzük ennek – megkísérel színház- és vitafórumi alakot felvenni: aktivizálja, bevonja az előadásba a nézőt – a népgyűlés jelenetében. 

Henn János Aslaksenként több kérdést is feltesz, a közönség soraiból pedig bárki szabadon kinyilváníthatja véleményét, meglátását a felvetett problémák kapcsán. Bár él ezzel az eszközzel az előadás, és a szavazó céduláinkat is felhasználhatjuk, mi döntjük el, dr. Stockmann a nép ellensége vagy barátja-e, mégis mindez csupán látszat, a demokrácia fogalmának palástja alatt elkövetett többségi érdek színjátéka. Dr. Stockman és családja elhagyják a várost, de a következmények így is utolérik őket. Láncszemről-láncszemre marginalizálódnak a családtagok, keresniük kell így hát egy szigetet, ahol a társadalomból kilépve élhetnek.

Sebestyén Aba Stockmann-figurájának őrlődése fokozatosan válik uralkodó jelenséggé, majd amikor szembesül vele, hogy felfedezése nem kerülhet publikálásra, mindent szétfeszítő energiája alábbhagy, és a népgyűlésen elhangzó monológja már csak nyomokban tartalmaz indulattól vezérelt gondolatokat. A szomorúság és a keserű ráébredés színei érződnek a dikción. Katrine Stockmann (Moldován Orsolya) és a gyerekek Petra (Vilhelem Petra) és Ejlif (Róbert Szilárd) jelenléte szükséges ahhoz, hogy megértsük, hogyan képes befolyásolni egyetlen családtag (jelen esetben a családfő) botránya a vele szoros kapcsolatban állók életét. Azt látjuk hát, mert az előadás ezt (is) engedi láttatni, hogy a családi kötelék lehet elég erős ahhoz, hogy közösen szembe merjünk menni az árral.

Dimény Patrícia